Mikor álomba sírod magad,
Mikor nem érzed elillanni a haragodat,
Mikor azt mondod:
Itt a vége, feladod,
Semmi sem sikerül, inkább otthagyod,
Lesz valaki, aki megpróbál megvigasztalni,
Lesz valaki, aki azt mondja: Nem éri meg feladni,
Csak menj tovább, s meglátod,
Jobb lesz majd, s meghálálod,
És te csinálod, amit mond,
Tervezel, hogy életed fonalát tovább fond,
S közben reménykedsz, esdekelsz,
Legyen jobb, s felejtsd el,
De aztán később megint történik valami,
S te azt mondod, hogy tényleg ideje feladni,
És még az sem tud segíteni,
Aki legutóbb rávezetett, hogy hogyan lehet felejteni,
De ő még mindig mondja, s reménykedik,
Helyetted is fohászkodik,
Hogy legyen jobb, legyen valami új,
De hiába, még mindig csak a vesztés szele fúj,
S végül egyedül maradsz,
Nincs senki, mindent ott hagysz,
De aztán végül jön egy idegen,
S örömtáncot lejt a szíveden,
Megdobogtatja azt, felmelegíti,
S a helyzetedet mégis győztesnek ítéli,
Mert látja azt, amit te nem,
S lemosolyog rád, integet ott fenn,
A szíved legtetején,
A szíved legeslegmélyén,
Mert máris beférkőzött oda,
S kezét nyújtja,
Nem csak jóban,
Hanem máskor is, a rosszban,
S te elfogadod,
Magad teljesen átadod,
S közben abban reménykedsz,
Hogy most már tényleg minden jobban lesz.
