2011. január 29., szombat

Lelkem szava - Hope II.



Igen, szeretem. Nem tudom, mit csináljak. Mondjam neki, hogy: „Idefigyelj én szeretlek, nem tudom, hogy te hogy vagy ezzel az egésszel, de ez van. És szerintem jól lenne, ha lenne ebből az egészből valami.
Na ja. Persze. Nyusziserif színrelép.
Meg persze kitudja mit akar. És mit nem.

Nem tudtam mit hozzáírni még. Néztem ezt a pár sort a papíron. Úgy döntöttem, hogy hagyom, így inkább elraktam.

Félek.
A bizalom
fontos dolog
egy ember életében.

Lelkem szava - Heather II.



Nem tudom, mit gondoljak. Igazából lassan semmit sem tudok már. Még azt sem, amit eddig igen. Annyi kérdésem lenne. Annyi válaszom lenne... Kész káosz van a fejemben.
Vagyis... pont, hogy nincs. Tudom, mit akarok! Csak félek kimondani. Elmélkedhetek rajta évekig, ha nem merem majd kimondani azt, amit, és amikor kell. Akkor semmire sem megyek vele. Csak van, és fájdítom a szívemet. Ennyi.
Mégis... amit nagy nehezen kinyögök... áhh, mindegy. Hagyjuk inkább ezt az egészet! Úgyis tudod, hogy én vagyok. Úgyis tudod te is, hogy ennek semmi értelme. Csak hablatyolok itt össze vissza, pazarlom mások idejét. Ennyi az egész. Semmi több.
De mégis... én így adom ki. Leírom. Bármi van, írok.

Sóhajtottam egy nagyot, és csak néztem a papírt. Majd azon kezdtem gondolkozni:

Biztos vagyok én ebben? Naná, hogy nem! Olyan mértékű határozatlansággal rendelkezem, hogy ha gyurma lenne, kijönne belőle egy egész ember.
Mindig ott van vége, ahol a „legizgalmasabb”. Ami jó is, meg nem is. Jó, mert így van időnk átgondolni bőven a dolgokat. Nem jó, mert így kétségek közé, kérdések közé esünk.
És várnunk kell.

A kezemben volt a toll. Elkezdtem pörgetni.

Tudod... ha igazán belegondolok, igazad van. Én vagyok a hülye, amiért ezt csinálom. De... sose voltam jó abban, hogy kifejezzem az érzéseimet, vagy gondolataimat. Szóban sem, és máshogy sem. Csak úgy talán, hogy leírtam. Leírom. Kitalálok hozzá egy történetet, mások mögé bújok. Nekem nincsenek is érzelmeim. Az csak másoknak van.

Meguntam a tollal való játszadozást, így leraktam magam mellé az asztalra, és csak néztem a félig üres papírt.

Megértelek, ha már nem tudod, mit higgy, vagy mit gondolj. Akkor is megértelek, ha az gondolod, hogy megőrültem, és csak egy dilinyós vagyok, akivel összehozott a sors.

Mereven bámultam a papírt.

Csak az a bajom, hogy még ha nem is látszik rajtam, de nagyon tudok kötődni másokhoz. Bármennyire is úgy tűnik, hogy nincsenek érzelmeim, belül érzékeny vagyok. Akár a legkisebb dolgon is képes vagyok elsírni magamat. Hát igen... ez vagyok én...

Nem bírtam tovább. Megfogtam a papírt, összegyűrtem, és szépen belehajítottam a kukába. Elég volt ebből!

Te tudod. Azok a te gondolataid.

2011. január 24., hétfő

Lelkem szava - Hope


Ez életem legszebb napja. Azt hiszem. Nem. Tudom! Persze lehetett volna jobb is, de semmi sem lehet tökéletes. Örültem, hogy így alakultak a dolgok. Vagyis... nem teljesen. Volt, amit másképp csináltam volna, ha lett volna még egy esélyem. De akkor lehet, hogy a végkimenetel is megváltozott volna, ami pedig nem biztos, hogy olyan jó lett volna. De lehet, hogy sokkal jobb is lett volna. Vagy nem? Most már nem tudom meg sose...
No de ne szomorkodjak emiatt! Legyek boldog!
És... most az is vagyok. Csak néha eszembe jut, hogy mi történt. Lejátszom magamban annak a napnak a filmecskéjét, és néha olyan érzésem van... néha szinte teljesen meg vagyok győződve arról, hogy ezt az egészet csak álmodtam. Hogy az egész nem volt több, mint a képzeletemben legutóbb kialakult történet, és ez végtelenül elszomorít.
Aztán rájövök, hogy ez tényleg a valóság volt, nem csak képzeltem. És akkor ismét felhőtlenül boldog vagyok. Egy ideig. Mert utána eszembe jut, hogy miért nem jó ez az egész így, ahogy van. Belesajdul a szívem! Szóval megint a búskomor hangulatnál tartunk. És ezek így váltakoznak szépen egymás után.

Nagy levegőt vettem, majd egy hatalmas sóhajjal kifújtam.

Nem jó ez így. Kell lennie valami megoldásnak! Ezt nem teheti meg senki és semmi sem! Ez nem lehet!
Az első este álomba sírtam magamat. Úgy éreztem, hogy ennyi volt, ezt nem tudom helyrehozni, hogy az csak egy szimpla tévedés volt, semmi több. Egy aprócska, rossz döntés. De... nem, kiderült, hogy mégsem. Tudatos volt. Teljesen. Pedig... arról volt szó, hogy nem. Hogy nem lehet. De akkor mégis miért? Nem értem. Persze, nagyon örülök, a felhők között járok, ahogy visszagondolok, de aztán mégis majd belehalok, hogy így kell lennie.

Egy aprócska könnycsepp gördült végig az arcomon. Nem töröltem le. Hagytam, hadd menjen amerre csak szeretne. Nem akadályozom meg a szabadságában.

Mit gondol? Áhh, Edward, hol vagy most??? Oké, ez már több, mint hülyeség. De annyira szeretném tudni! Mindig. Vagy legalább mondaná. Oké, jó, tényleg, igaz, általában mondja. De sok mindent nem. És ez megőrjít! Mégis mit csináljak?

Összevontam a szemöldökömet.

Találj már ki valamit! Valami értelmeset! Hmmm... Igen, megvan! Istenem, bár akkor is ilyen hamar ki tudtam volna gondolni valamit. Bármit. De... nem tudom.
Ez mind oké, de ezek csak gondolatok. Nézzük a tetteket!
Az ágyamon ülök, kezemben egy kis füzettel és egy piros tollal. Hogy miért piros? Ezt találtam. Szóval ülök ott, és leírok mindent, ami történt. A legapróbb részleteket is. Már ha fel tudom idézni őket. Már több, mint a háromnegyede megvan. Most jön a legvége...
Mikor végeztem az írással elolvastam. Többször egymás után, és ha eszembe jutott valami azt rögtön leírtam. Nem hagyhatok ki semmit sem!

Mocorogtam egy kicsit.

Leraktam a füzetet és a tollat, becsuktam a szememet, és gondolkoztam. Aztán...

Felébredtem. Igen, ez tényleg csak egy álom volt. De vajon az egész? Vagy csak az az elmélkedős rész? Gondolkoztam, erősen törtem a fejemet...
és rájöttem! Tényleg megtörtént. Megálmodtam a valóságot. De miért? Ez már egyszer megtörtént, most miért álmodtam meg? Lehet, hogy elsiklottam egy fontos dolog fölött? Kihagytam valamit? Nem figyeltem eléggé oda? Nem, minden megvolt. Egészen. De akkor miért...?
Tudom! Miatta volt! De akkor... nem, az nem lehet! Kizárt. Ez hülyeség!
Úgy döntöttem, hogy hagyom a gondolkodást. Mostanában úgyis túl sokat filózok a dolgokon.
Megmondta... és én is.

Szeretem!

2011. január 15., szombat

Szavak nélkül / Kívül-belül / Mit gondol?


Néha az emberek szavak nélkül sokkal jobban megértik egymást, megértetik magukat a másikkal, mintha bármit is mondanának. 
Néha furcsa lehet, de ez van. 
Néha sokat segít. 
Néha viszont akár rengeteget ronthat a helyzeten. 



Azok a legérzékenyebbek belül, akik kívülről tüskésnek tűnnek. 
Akikről a többi ember úgy gondolja, hogy undokok, esetleg akár gonoszak.
Pedig nem. 
Csak így próbálják palástolni mérhetetlenül érzékeny lelküket.


Egy mozdulat.
Egy érintés. 
Egy hang. 
Ahány ember, annyiféle jelentést ad nekik. 

Lelkem szava - Heather


Nem tudom, hogy most mi van. Megkérdezném én, csak... hát... félek. Nem tudom, hogy hogyan reagálna, mit mondana. Szeretném megkérdezni tőle, hogy most akkor hogy állunk? Minek tekint engem? Egy ismerősnek? Vagy talán barátnak? Aztán, mégis mit gondol, lehetne belőle valami... több?
Szeretném neki elmondani, hogy mit érzek, de félek. Félek, hogy az lerombolna mindent. Mindent, amit felépítettünk eddig. A barátságunkat, már ha azok vagyunk.
Hogy mit is érzek pontosan? Amikor vele beszélek, mindig vidám vagyok. Bármilyen lehangolt is vagyok, mindig fel tud vidítani. Úgy érzem, bármit elmondhatok neki. Vagyis... Na ez az! Úgy érzem, hogy elmondhatok neki akármit, de nem mondok, mert félek. Idióta félelem! Mire jó? Semmire! Csak azért van, hogy felidegesítse az embert! Hogy bosszankodjon miatta.
Istenem, miért vagyok ilyen gyáva?
Ha viszont elmondanám neki, lehet, hogy nem jól sülne el. Aminek elég nagy a valószínűsége. Nem biztos, hogy tetszene neki. És tuti meg is lepődne. Esetleg nem jutna szóhoz. Vagy igen. De akkor nem biztos, hogy tetszene az, amit mondana.
Nem. Szerintem akkor is barátok vagyunk. Jó barátok! De azok után, amiket elmondott, nem biztos, hogy jó ötlet lenne elmondani neki.
Megosztunk egymással szinte mindent. Lassan haladunk, lassan, de megismerjük egymást. Igazán.
Szeretném elmondani valakinek. Mindent! De mégis kinek? Ki hallgatna meg? Ki akarná végighallgatni a nyavalygásomat? Kinek lenne mindehhez türelme? Senkinek. De... nem is akarom elmondani senkinek sem, csak neki. Csak és kizárólag neki! De akkor... ha találkozunk, hogy fogok a szemébe nézni? Sehogy. Szívesebben süllyednék el a föld alá, hagynám, hogy elnyeljen a föld, minthogy ezek után találkozzak vele. Pedig szeretnék! Igen, szeretném látni! De még mennyire szeretném...
Ó Istenem, miért kell ennek így lennie? Nem értem. Azért, hogy kínozz engem? Hogy kitolj velem? Nem? Hát akkor miért? Áh, mindegy. Reménytelen eset...

Becsuktam a füzetet, és eldugtam a titkos rejtekhelyére. Felálltam, s odamentem az ablakhoz. Kinéztem, és figyeltem a vihar tombolását. Szakadt az eső, fújt a szél, dörgött, villámlott. Néztem, ahogy a virágok a földig hajolnak a szél ereje előtt. Némelyik már nem bírja sokáig a gyűrődést. Mindig az erősebb győz... A természet rendje...

Szeretlek! Nem tudom, mit gondolsz most, de én ezt.

2011. január 14., péntek

Franciska története


A jövő emléke


A világon minden változik. Minden, de minden. Az egész univerzum, a világmindenség folyamatosan formálódik, és alakul. Törékeny világban élünk, ahol nehéz fenntartani az egyensúlyt, ami ha megbomlik, a dolgok elindulnak egy bizonyos lejtőn, amiről már nincs vissza út. Előfordulhat, hogy úgy kelünk fel, hogy már semmihez sincs erőnk, hogy már minden mindegy, de akkor is van valami, ami még tartja bennünk a lelket, ami nem hagyja, hogy feladjuk, ami igenis bíztat, hogy küzdjünk tovább, hogy törjünk előre, hogy nem szabad megállni. Vannak az életben olyan helyzetek, ahol már nem segíthet semmi, csak a remény.

Ugyanolyan nap volt, mint a többi. A Nap, forró sugarai felperzselték a Föld felszínét, odalent, mélyen a föld alatt viszont az idő elviselhető volt. A világ egy jó pár éve teljesen megváltozott. Az időjárás először egyre szélsőségesebb lett, majd a nagyon hideg, és nagyon meleg folyamatos váltakozásából átcsapott folyamatosan forróvá. Az emberek lassan már nem bírták odafent a felszínen. Először üvegburák alá próbálták menekíteni városaikat, de lassan rájöttek, hogy ez sem segít, bármennyire is volt speciális az üveg. A felszínen már nem lehetett elviselni a forróságot, így szépen lassan mindenki elhagyta a házát, vagyis azt, ami a felszín felett volt. Lakrészeket alakítottak ki odalent, a mélyben. Viszont egy jó pár hónapja újabb aggasztó hírek láttak napvilágot. Az egész világ összedőlni látszott. Lassan már nem csak a Nap volt az emberek legnagyobb ellensége, de még a Föld is ellenük fordult. A Föld mélyében végbemenő folyamatok is változást mutattak, és a föld alatt is nőni kezdett a hőmérséklet. Mára már a Föld népessége is törtrészére csökkent, csak a leggazdagabbak, vagy a legszerencsésebbek élték túl a sorozatos sorscsapásokat. Az egész világ a fejetetejére állt, és egyre gyorsabban száguldott a vég felé.

Ian Harris pontosan tisztában volt az egyre romló helyzettel. Egyike volt azoknak a tudósoknak, akik próbáltak még tenni valamit a bolygóért, de mikor bizony tőle elvárt dolgok, ütköztek az elveivel, felmondott. Azóta mással sem telnek napjai, minthogy könyveket olvas, annak reményében, hogy talán majd rábukkan a megoldásra. Persze ennek igen kicsi az esélye, de a remény hal meg utoljára, ahogy a mondás is tartja.

Azon a forró, májusi napon Ian ugyanúgy lent volt az apja könyvtárában – amit az édesapja sokkal inkább gyűjteménynek hívott, mintsem könyvtárnak -, mikor itt valami érdekesre bukkant. A levelek között kutatott. Régi levélváltások voltak azok tudósokkal, orvosokkal, és más értelmiségiekkel. A levelek nagy részét az apja írta, de voltak itt a nagyapjának, és a dédapjának címzett levelek is. Ezek között a levelek között Ian felfigyelt valami nagyon érdekes dologra.

Érdekes boríték volt. Vaskos volt, és szépen vissza volt zárva. Erősen megsárgult már, és a feladó is kopott volt rajta, de azért még jól látszottak a betűk. Szépen írták, méghozzá kézzel. Cirkalmas, szépen kerekített betűi, egyértelműen női kézírás volt, bár ez a névből is kiderült. A levelet Ian dédapjának címezték, méghozzá egy Jacqueline nevű nő küldte, Párizsból. Iant valami megfogta. Több levél nem volt Párizsból, vagy a bizonyos Jacqueline nevű nőtől. Csak ez az egy.

Ian kíváncsian kezdte bontogatni a levelet, majd ahogy sikerült felbontania a borítékot, kivett belőle egy köteg papírt.

Először csak forgatta a kezei között, majd kihajtogatta a papírköteget. Talán tíz oldal lehetett. A lapok megsárgultak már, és itt is meg volt kopva a tinta. Ugyanazzal a kézírással voltak teleírva a lapok, csak hogy most piros tintával. Ian átfutotta a lapokat, majd a címen megállt a szeme. „Sa mémoire venant” Ez állt az első lap tetején. Francia volt, és nem csak a cím, az egész írás. Bár Ian nem tudott franciául, mégis majdnem biztos volt benne, hogy valahol megvan a fordítás. Kíváncsian húzott ki egy másik fiókot, és túrt bele a papírok közé.

Nem kellett sok idő, mire megtalálta, amit keresett. Nyolc darab papírlappal a kezében, és az eredeti, megsárgult kézirattal ült le az asztalhoz, majd lassan olvasni kezdte a szöveget.

Sa mémoire venant – A jövő emléke

Seigneur Harris!

Láttam azt, amit senki nem látott – mondtam el sok embernek, de senki sem értett meg, így hát most önnek írok, Seigneur Harris. Jacqueline vagyok, és bár ön nem ismerhet engem, én mégis jól ismerem önt. Olvastam a munkáit, és pontosan tudom, hogy Ön azaz ember, akinek el kell mondanom, amit tudok. Előre is elnézést kérek, hogy levelemmel, és hihetetlen történetemmel rabolom a Seigneur idejét, de már nem tudtam kihez fordulhatnék. Már, csak azaz egyetlen reményem, hogy Ön megért engem!

Ian felhúzta a szemöldökét, majd átugorva egy jó pár illedelmes bekezdést folytatta az olvasást.

Tudja Seigneur, én magam vak vagyok, már egészen születésem óta. Soha nem láttam a világot, csak afféle álomkép él az elmémbe, amit magam kreáltam leírások alapján. Teljes mértékben élénk fantáziám segített nekem megalkotni ezt a képet, amiben a mai napig szinte teljes mértékben hittem, és bíztam, de az utóbbi időkben széthullni látszik a világom. Már jó néhány hónapja történt valami, ami mindent megváltoztatott.

Álmot láttam. Nem afféle boldog álom, vagy rémkép volt, sokkal inkább valós volt, és a maga módján félelmetes. Valóságos volt, és teljes mértékben eleven. Láttam. Láttam egy világot, ami más volt, mint amit én eddig elképzeltem. Az emberek a föld alatt értek, a bolygó felszínét már csak nagyon kis helyeken borította víz. A föld száraz volt, és homok, vagy kövek borították. A Nap égetett, a külvilágban élni már nem lehetett. Ezért is menekült mindenki a föld alá. Ott még lehetőségük volt az életre. Viszont nem is igazán ez volt az, ami megrémisztett. Sokkal inkább az, amit ezután láttam, és hallottam.

Igen, hallottam. A fülem ott suttogtak, vagy éppen üvöltöttek a rémes gondolatok felváltva. Az emberek kétségbe estek, rettegtek a haláltól. A Nap egyre rövidebb pályát írt le az égen, és az eleinte forró mindennapokat a hideg kezdte felváltani. A Nap mintha egyre csak zsugorodott volna, miközben a Föld belseje pedig mintha lángolt volna. Az emberek a jég, és tűz közé szorultak. Egyik helyütt túl nagy volt már lassan a hőség, a másik helyütt pedig jéghideg volt. Az éjszakák elnyúltak, a nappalok egyre rövidültek. A vizek megfagytak. A Nap csak egyre tovább zsugorodott, a Hold egy idő után már elő sem bukkant, a csillagok is megritkultak az égen. Minden egyre lehetetlenebbé vált.

A gondolatok ott üvöltöttek a fülembe, miközben a végtelen jégmezőn álltam. A Nap bár fent volt az égen, sem fénye, sem ereje nem volt már. Az arcomon éreztem a hideg szelet, miközben a lábamat perzselte a Föld mélyén egyre csak növekvő forróság. Közben ott kattogtak a fejemben a mondatok. Éreztem, ahogy az emberek lassan elveszítik a hitüket. Rájönnek, hogy a világnak vége, hogy mindennek itt van a vége. Lassan elveszett a remény.

Abban a pillanatban, ahogy ez megfogalmazódott minden emberben, láttam, ahogy a Nap az égbolton bejárt pályájának a csúcsáról egyszer csak elindul lefelé. Csak süllyedt lefelé, kecsesen, és megadóan közelített a horizont felé. Hátrapillantottam, láttam, ahogy az árnyékom megnő a jégmezőn. Megborzongtam. Éreztem, hogy nincs már mit tenni.

Futásnak eredtem. Rohantam a látóhatár felé, mintha el akartam volna érni az egyre lefelé süllyedő napot. Csak futottam, ahogy a lábam bírta. Közben a Föld alatt izzott, a levegő viszont jéghideg volt, de ez nem zavart. Csak el akartam érni a hatalmas korongot az égen. El akartam érni, azt akartam, hogy ne menjen le, ne bukjon alá. Valahogy a zsigereimben érezte, hogy ha most alábukik a horizontnak, többet már nem kel fel. Az emberek elveszítették a reményt. Le compte à rebours a commencé. A visszaszámlálás elkezdődött.

Ian megremegett. Nem fázott, de mégis kirázta a hideg. Érezte, ahogy a reszketés végigfut a gerincén, fel egészen a tarkóján át az agyába, ahol a gondolat szöget ütött a fejébe. A visszaszámlálás elkezdődött – visszahangzott a mondat Ian fejében. Egy percre megdörzsölte a szemét, majd újra az előtte heverő lapokra nézett, és a szeme tovább futott a sorok mentén.

Sajnálom, Seigneur, hogy ilyesmivel zaklattam és, hogy levelemmel feltartottam, de úgy gondoltam, hogy ön talán megért, hogy talán adhat valami okot az álmaimra. Bár, talán csak rémképzetek, de én mégis félek. Úgy érzem, hogy mindez talán egy nagyobb rossz kezdetét jelzi. Valamijét, ami majd el fog jönni, de még nem most. Úgy érzem, hogy - „Le compte à rebours a commencé”.

Köszönöm Seigneur Harris, hogy időt szakított a levelemre, és álmaimra. Remélem, úgy gondolja majd, hogy ezek nem többek, mint egyszerű rémképek. Szeretném ezt gondolni.

Avec une salutation:

Jacqueline

Ian mélyet sóhajtott. Ahogy újra végigfutotta a levelet, a hideg futkosott a hátán, és a keze mintha alig észrevehetően remegni kezdett volna. Végül harmadszori olvasás után az asztalra hajította, majd elindult fel, a felszínre.

Ian megállt a házuk előtt. Körülnézett. A város lakatlan volt, a burán túl, mindent homok fedett. A hatalmas napkorong még az égen volt, de az olvasottak után, ki tudja, hogy még meddig? Ian akaratlanul is, de újra és újra beleborzongott a gondolatba, hogy az a nő – Jacgueline -, talán tényleg előre látta a jövőt akkor.

Talán akkor tehettünk volna még valamit – mormogta magában, miközben azon gondolkozott, hogy vajon a dédapja hogyan reagált a levélre? Ian tudta jól, hogy abban az időben minden más volt. Talán azt a szerencsétlen nőt senki nem hallgatta meg. Talán, ha a dédapja anno figyelmet fordít a nő álmára – ezt feltehetőleg nem tette meg, hiszen ide jutottak -, akkor most nem itt kellene állnia, hanem egy erdőben, vagy egy tengerparton, olyan helyeken, amiket Ő csak képről látott. Ian elméjébe befészkelte magát a gondolat, hogy talán a dédapja tehetett volna valamit, de nem tett.

Megdörzsölte a szemét, majd az égre nézett. Bár a dédapja nem tett semmit – vagy inkább valószínűleg nem tett semmit -, Ian mégis úgy érezte, hogy neki meg kell próbálnia. Valakinek meg kell próbálnia megfékezni ezt az egész pusztulási folyamatot. Ian szerette volna hinni, hogy Ő megpróbálja. Viszont nem volt biztos semmiben. Csak hitt. Viszont Ian egyvalamit megtanult Jacqueline leveléből. Ha a remény elveszik, minden elveszik. A visszaszámlálás megkezdődött. Innentől minden már csak idő kérdése. Viszont talán még nincs késő lépni.

Sok ember kel úgy fel nap, mint nap, hogy nincs már más nekik csupán a remény. A remény, hogy egyszer majd jobb lesz, vagy más. Talán ez az a dolog, vagy fogalom, a remény fogalma, ami igen csalóka, és sokszor becsapja az embereket, viszont mégis annál fontosabb. Sokszor csak az visz előre valakit, hogy tud még remélni, hogy képes még hinni benne, hogy lehet jobb. Lehet, hogy a remény tényleg nem a legjobb társ, mert megcsalhat bennünket, de a bajban mégis ott van nekünk, és ez a legfontosabb. Mert, ha elindulunk a lejtőn, talán már nincs más megfékezzen minket, csupán a remény.





Kedves Franciska!

Érdekes volt a jövőbe csöppenni, egy tudós sztoriját olvasni. Nekem tetszett. (Csendben megjegyezném, hogy odáig vagyok mindenért, ami francia... :P)
Köszönöm, hogy olvashattam! :)

Emi története

A Jövő Emléke
Kezeimet magam köré fonva céltalanul sétáltam lassan előre a nyüzsgő utcán, közben ujjaim közt szorongattam az egyetlen táskámat, amibe még otthon kutyafuttában beledobáltam minden fontosabb értékemet, meg azt, ami épp a kezem közé akadt. De persze azt az ötödik emeleti lyukat nem igazán lehet otthonnak nevezni, viszont legalább addig is, míg ott laktam volt hol aludnom, de pechemre a főbérlőm kitalálta, hogy neki kell a lakás, és hogy haladéktalanul költözzek ki vagy ő költöztet ki és annak nem lesz jó vége. És hát mit volt mit tenni fogtam a cuccaimat és belegyömöszöltem a kézi bőrtáskámba, amit persze egyáltalán nem erre találtak ki, de legalább viszonylag nagy volt, és elhúztam a csíkot, ami meg ottmaradt a cuccaimból, hát az ottmaradt.
Persze majd kiveszek egy szobát valami olcsóbb szállodában és meg van oldva az egész, végül is máskor is voltam már lakás nélkül, annyira nem szörnyű. De most mégis, így hogy megismertem, hogy mennyivel jobb,ha van egy fix pont az életemben, nehéz lesz visszarázódni és megint bizonytalanságban függni. Mondjuk, felfoghatjuk úgy is, mint egy nyaralást, csak épp ősz van, de efölött az apróság fölött igazán el lehet siklani, meg különben is szeptember tizenegyedike ellenére elég meleg van, délután még hétágra sütött a nap. Ahogy haladtam tovább a tömegben egyre kevésbé akaródzott szállodát keresni most azonnal, elvégre, ha nyaralnék, akkor előbb beülnék egy italra valahova, meg ennék valamit. De mivel éhes nem voltam, ezért a túloldalon villogó reklámfeliratok által keretezett kis kávézó felé vettem az irányt. Ügyesen átmanővereztem az autók közt, majd fáradtam belöktem a helység ajtaját. Bent viszonylag takaros, belülről aránylag tágas kávézó fogadott, egy hosszú pulttal és néhány, terítő nélküli asztallal, kívülről egyáltalán nem saccoltam volna ekkorának a helységet, de örültem a kellemes meglepetésnek, és leültem a pult egy félreeső részénél ahonnan látni lehetett a bejárati ajtót és a ’változatosság’ kedvéért megint kólát rendeltem. A csapos ki is hozta az italt, mire én a szívószálat tördelve lustán végighordoztam a tekintetem a többi bent ülő vendégen. Táskámat gondosan az ölembe tettem a biztonság kedvéért, még csak az hiányzik, hogy valaki meg is lopjon, és kigomboltam kényelmetlenül meleg fekete kabátomat, amit a könnyebbség kedvéért kaptam csak magamra, mert nem akartam még ezzel is a táskámat terhelni, hisz az így is lassan szétszakadt többlet tartalma miatt. Ekkor akadt meg a szemem a túlsó sarokban ülő férfin. Egyedül ült az asztalánál, előtte egy csésze tea feküdt érintetlenül az asztalon, de már nem gőzölgött, valószínűleg már réges-régkihűlt. A férfin fekete bőrkabát volt és sötét haja – a félhomályban nem tudtam megállapítani, hogy fekete vagy egészen sötét barna - hanyagul lógott a homlokába és valahogy volt benne valami megmagyarázhatatlan titokzatosság. Tekintetével kitartóan egy tőle három asztallal odébb ülő, tizenöt éves forma fiút vizslatott, és úgy látszott semmi nem ingathatja meg elszánt bámulásában. A fiú szembeszökően hasonlított rá – talán a fia? Valószínű, bár a srác helyében már rég elhúztam volna a csíkot, ha az apám pont abban a kávézóban ülne ahol én. Persze lehet, hogy nem vette észre.
Lassan kiürítettem a kólás poharat, és a szívószál is elég megviselt állapotban volt már, mikor a fiú felállt az asztaltól és távozott a kávézóból. Automatikusan a rá úgy hasonlító férfira pillantottam, de az nem mozdult csupán éles pillantással bámult fiatal kiadása után, majd mikor becsukódott az ajtó, mintha megkönnyebbült volna, ugyanakkor egykedvűség ült ki az arcára és tekintetét visszafordította a hideg teára. Hirtelen ötlettől vezérelve rendeltem magamnak még egy kólát és az asztalok közt szlalomozva megcéloztam azt a sarkot ahol a férfi ült.
  • Bocsánat, leülhetek ide? Nincs máshol hely – mutattam körbe és ez ugyan korántsem volt igaz, mivel a helyet ahol eddig ültem még nem foglalták el, de úgy tűnt ez nem zavarja, mert kimérte bólintott.
  • Persze – felelte kellemes megnyugtató hangon. Elmosolyodtam és kólástul, táskástul lehuppantam a vele szemben lévő székre.
  • De ugye tényleg nem zavarok? – próbáltam tapintatos maradni.
  • Ha zavarna, hölgyem, akkor azt közöltem volna – nézet rám sokat sejtetető pillantással. Elfintorodtam.
  • Csak ne magázzon, fiatal vagyok én még ahhoz. Csak tizenkilenc vagyok – közöltem. Egy pillanatra mintha megkeményedtek volna a vonásai, de végül visszaváltott lazább arckifejezésre.
  • Oké, de akkor te se – ajánlotta kompromisszumként, mire egyetértőn bólintottam.
Néhány perces csönd után, még én a kólámat szürcsöltem, ő meg érdeklődve vizslatott, végül kiböktem, ami először eszembe jutott.
  • A srác, aki az előbb kiment… a fiad? – puhatolóztam, de láthatóan érzékeny témára tapintottam.
  • Nem – ez után láthatóan elbizonytalanodott, majd végül kis gondolkozás után kinyögte - Bár rokonom, de nem sokat találkozunk.
Elfogyott a kólám, mire én fáradtan pislogtam az üres pohár fényes fenekére, úgy tettem mintha még mindig innék, bár tisztába voltam, vele, hogy a pohár átlátszó, így egyértelmű, hogy már rég megittam, de ha ezt ő észre is vette, nem tette szóvá.
  • Errefelé laksz? – tudakoltam.
  • Hát nem messze, de csak egy szobám van a folyóparti hotelben. És te?
  • Hát én errefelé laktam… csak hát – kicsit elbizonytalanodtam, nem akartam egy vadidegennel közölni, hogy kilakoltattak a lakásomból, mert az olyan furcsán hatna, mintha segítséget várnék, közben egyáltalán nem volt szükségem rá. – én is egy hotelben alszom ma mert… mert megszállták a csótányok a konyhámat – ennél átlátszóbb szöveget, ha akartam volna se találhatta volna ki.
  • Hát valóban előfordul az ilyen – mondta csevegő hangon, de utána kérdőn felhúzta a szemöldökét, mire én lesütöttem a szememet. Éreztem, hogy ez a végszó és lassan szedelőzködni kezdtem.
  • Nekem azt hiszem mennem, kell, még van egy kis dolgom az este – hazudtam és felálltam az asztaltól, azonban ő is így tett.
Miközben én kifizettem az italokat majd a kijárat felé vettem az irányt, ő nyugodtan követett. És már kint voltam az utcán mikor elállta az utamat.
  • El sem köszönsz? – nézett rám rosszallóan, válaszolni akartam, de ő megelőzött. – Biztos van hol aludnod?
  • Persze – vágtam rá azonnal - És hát akkor, viszlát… - rádöbbentem, hogy nem tudom a nevét, de minél hamarabb távozni akartam. De mintha olvasott volna az arcomról, közölte:
  • Daniel – értetlenkedve bámultam rá – a nevem Daniel. És a tiéd?
  • Deborah.
  • A 113-as szoba az enyém, ha mégsem találnál más szállodát. Ígérd meg, hogy nem a padon alszol – mondta ellentmondást nem tűrve, mire én dacosan bólintottam.
  • Nem fogok, ígérem. És jóéjszakát – köszöntem el végleg és újra belevetettem magam az utcai járókelők tömegébe. Már rég megbántam, hogy egyáltalán szóba álltam bárkivel is.
Végül egy kis poros motelben vettem ki szobát, ami nem is volt olyan rossz és szerencsére nem az ágy miatt nem tudtam aludni, csupán a töménytelen gondolattól, ami a fejemben kavargott. Egyrészt az volt, a fő kérdés, hogy hogyan fogok új lakást szerezni, másrészt, hogy vajon mennyibe kerülne ez a szoba egy komplett hónapra. De mivel egyik kérdésre sem tudtam a választ, így néhány óra forgolódás után. álomba merültem feledve minden problémámat,
Reggel sajnos korán keltem, mivel a szomszéd lakó vekkere olyan hangos volt, hogy meg mertem volna esküdni, hogy Kínában is hallották. Miután rendbe szedtem magam, sebtében elhagytam a motelt és sétálni indultam. Nagy részben az egész napom így telt, céltalanul kóvályogtam a városban és csak néha álltam meg bekapni valamit. Az időjárás még szokatlanabbul melegre fordult és lassan már nem bírtam ki a kabátomban. De végül mindenféle komplikáció nélkül eljutottunk az újabb estéig, mikor folytatva a tegnapi tevékenységemet, ezúttal egy másik kávézót akartam keresni magamnak. Ezúttal a város egyik szebbik negyedét útba ejtve kanyarodtam a nekem kellő utcák felé, azonban még csak az egyik szépen kivilágított, fás, parkos téren haladtam át, melynek közepén hatalmas szökőkút pöfékelte fölfelé a vizet, ami csobogva hullott vissza a medencébe. Az emberek ráérősen sétálgattak, láthatóan senki nem sietett sehova és ez valahogyan engem is lelassított. És ekkor pillantottam meg a szökőkút mellett ácsorgó titokzatos alakot, aki sötét szemeivel engem fürkészett. Futó mosolyt ejtettem meg feléje, amit ő halványan ugyan, de viszonzott. Lassan, bizonytalanul elindultam felé.
  • Szia, Daniel! – köszöntem mikor már csak alig két méter választott el minket.
  • Hello – biccentett felém. Egészen a szökőkút pereméhez sétáltam és leültem a kemény, ám száraz kőre. – Nem jöttél az este - állapította meg.
  • Nem, kivettem egy szobát, ahogy mondtam, a csótányok miatt – feleltem vigyorogva- Valahogy sokkal oldottabb hangulatban voltam, mint tegnap este, de lehet, hogy ez csak a kialvatlanságomnak tudható be, általában ha nem aludtam, akkor egy ideig mindenen nevettem, és csak aztán, mint akit leütöttek, húztam tovább a lóbőrt.
És ahogy elmélázva figyeltem az esti fények játékát a víztükrön, hirtelen ötlettől vezérelve, lekaptam a cipőmet és lábamat a vízbe mártottam, az sem érdekelt, ha a szoknya, ami rajtam volt, félig már a vízben ázott. Üdítően hatott a hűvös víz ebben a szokatlan melegben.
  • Elmondanád, hogy pontosan mit csinálsz? – kérdezte meghökkenve Daniel.
  • Azt hiszem, a lábamat lógatom a vízbe. De várj csak – azzal fogtam magam és felállva pár lépést tettem befelé a vízben. Az emberek mosolyogva, vagy épp megrökönyödve bámultak meg, de most ez sem zavart. Daniel csak felvonta a szemöldökét, mire én egy cinkos pillantást vetettem rá. Hosszan a fejét csóválta.
  • Nem, erre nem veszel rá – mondta, de ajkai akaratlanul is mosolyba rándultak.
  • Ó, dehogynem, úgy sem bírsz ellenállni, látom én – nevettem rá és lassan hátráltam egy újabb lépést, a víz finoman fodrozódott a lábam körül.
Lassan, még mindig a fejét csóválva megközelítette a medence szélét, majd egyik kezével a cipőjéért nyúlt.
  • Elképesztő, hogy mikre veszel rá – mondta, aztán ő is bemászott a kútba és kisebb hullámokat keltve közelebb jött hozzám – Te kis gonosz boszorkány vagy ugye tudod?
  • Teljes mértékben tisztába vagyok vele - súgtam a fülébe, majd hátráltam még egy lépést.
Ám itt szó szerint hidegzuhanyét ért a meglepetés, ugyan is a szökőkút egyik kőszobra pont itt lövellte fölfelé a csobogó vizet. Ijedtemben sikoltva ugrottam ki a vízfüggöny alól, egyenesen a vigyorgó Daniel karjaiba. Egy pillanatra nekem is mosoly futott át az arcomon, de ő is elkomolyodott, arcunk vészesen közel került egymáshoz, már bőrömön éreztem leheletének szellőjét. Tekintete fogva tartotta az enyémet és úgy éreztem, mintha pillantása magába szippantana örvénylő forgatagként. És akkor egy őrült pillanatban egyik karjával szorosabban átkarolt, ezzel végleg lerombolva a kettőnk közt eddig fennálló űrt és én minden tiltakozást mellőzve viszonoztam csókját.
Egy hosszú percig egymást ölelve álltunk a szorosan összefonódva a csobogó szökőkút hűs vizében. Ebben a pillanatban nem létezett más csak a víz andalító hangja és az ő ajkainak gyengéd, ám szenvedélyes érintése. Hideg borzongásfutott végig rajtam, gyorsan elfordítottam fejemet és hátráltam egy lépést. Ő is ugyan így tett, azonban ezt csak halványan érzékeltem, mélyen lesütött pilláim alól. Tekintetemmel kitartóan fixíroztam egy pontot a víz hullámzásától elmosódottnak tűnő lábfejemen.
  • Nem akarom, hogy abban a motelben aludj, borzalmas hely – közölte minden átmenet és kertelés nélkül.
  • Honnan tudod, hogy milyen helyen aludtam? – kérdeztem kötekedően, ám őszinte csodálkozással.
  • Onnan, hogy… - egy pillanatra elbizonytalanodva elhalt a hangja, de én továbbra sem néztem rá. Végül vonakodva kinyögte. – Onnan, hogy követtelek tegnap este – leesett az állam. – Négyágyas a szállodai szobám, simán elférnél te is, még csak egy szobában sem kellene aludnunk – még mindig nem tértem magamhoz az első sokkból, de ellenvetést nem tűrő pillantásától, kényszeresen bólintottam.
  • Annyira nem is volt rossz az a hely – próbáltam menteni magam, miután rádöbbentem mekkora butáságot csináltam. Nincs is szükségem erre és hát végül is mégis a szobájára akar felvinni. Azonban bennem egy kis hang finoman figyelmeztetett az agyam egy hátsó részéből, hogy valójában nagyon is rosszul esett, mikor azt, mondta, hogy nem kell egy szobában aludnunk. Gyorsan elhessegettem a képtelen kis gondolatat és ismét rápillantottam.
Finoman megfogta a kezemet és kivezetett a szökőkútból, ahol lépteink nyomán, zavarosan felkavarodott a víz. Utunk során, a szálloda felé nem esett több szó közöttünk, némán haladtunk egymás mellett, közben minduntalan láttam, hogy Daniel a szeme sarkából folyamatosan engem figyel, hogy nem lépek-e le egy fordulónál. Azonban én nem tudtam mit tegyek, nem tudtam mit mondani neki. Bennem kitartóan viaskodott a józanész a kevésbé megfontoltabbal. Nem kéne elmennem vele, mert végül is ez olyan mintha kihasználnám, de valahol meg vágytam arra, hogy együtt lehessünk és ez végtelenül bosszantotta józan részemet. Elfojtottam magamban egy kitörni készülő kiadós ásítást.
A szoba, valóban kellemesen tágas és takaros volt és megítélésem szerint legalább hét embernek is elég lett volna, ötletem sem volt, hogy minek kell neki egy akkora lakosztály egy személyre, de az álmosság egyre mélyebbre kúszott elmémben, eltompítva a gondolkodásomat. És amint ő az alkalmi ágyamhoz vezetett és rám csukta az ajtót, egy szó nélkül merültem el a paplanok között az álmok édes mezejére lépve.
Csak egészen későn ébredtem, az kis elektronikus óra zöld számai már tizenegyet mutattak, mikor kikászálódtam az ágyból. Hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok, ám pár másodperc gondolkodás után már ledöbbenten pislogtam körbe a szállodai szobában. Bizonytalanul nyitottam ki a nappaliba vezető ajtót, azonban ott sem volt sehol senki. Valószínűleg Daniel már rég elmehetett.
Tanácstalanul ültem le, az egyik is sárga fotel szélére. Most várjam meg, vagy húzzam el a csíkot mielőtt hazaér? Azonban ekkor, gondolataimat megszakítva megakadt a szemem a szemközti kanapán heverő megviselt és kissé sokat forgatott bőrkötésű határidőnaplón, mely a közepe táján tárva nyitva hevert két párna között. Bal oldali lapján nagy betűkkel a 2011-es dátum szerepelt, alatta szép, cirkalmas betűkkel írt néhány soros szöveg.a másik oldalon a mai – 1988. Szeptember 23-i - dátum kapott helyet, immáron kisebb betűkkel, de lényegesen több szöveggel. A kíváncsiság egyre fokozódott és gyülemlett bennem – végtére is a könyv nyitva volt, és hát, ha akarnám innen is elolvashatnám… és mégis mit akart egy jó húsz évvel, későbbi dátummal? Végül is miért ne?
Persze tisztában voltam, hogy miért nem kéne, mégis mohón nyúltam a kis könyv után és olvasni kezdtem.
2011. 09. 13-án, pontosan huszonhárom év múlva fog elkészülni az időgép. Az akkor elveszett 6 társam emléke örökké élni fog bennem, ahogy megfogadtam és abban a tudatban írom mind ezt és teszem, amit teszek, hogy ők is élnek valahol, csak épp nagyon messze innen, valahol az idősíkjában.”
1988. 09. 13. Ezen a napon, tizenöt évesen, fél tizenkettő tájékán pont a negyedik és az ötödik utca sarkán sétáltam, mikor egy csapat tolvaj megtámadott és egy titokzatos, arcát elfedő férfi mentett meg. Elképzelhető, sőt nagyon valószínű, hogy ismét közbe kell avatkoznom…”
Abba hagytam az olvasást, és döbbenten bámultam a könyv lapjaira. Egészen biztos voltam benne, hogy valamit félreértettem, hisz ezt nem gondolhatta komolyan. Ilyen nem is lehetséges, ez egyszerűen eszeveszett képtelenség. Mégis mint valami kirakós darabjai, kattantak helyére a fejemben a gondolatok. Tizenötévesen… tehát a fiú, akit a kávézóban úgy megbámult, nem is a rokona volt, hanem saját maga! Azért nézte, mert a srác a múlt béli önmaga volt és tudta, hogy mit fog csinálni, emlékezett rá! De nem, ez képtelen nagy sületlenség, mégis hogy hihetnék ebben? Egyáltalán nem is biztos, hogy így van és, lehet, csak fölöslegesen kombinálok. De mégis itt volt feketén fehéren a kis könyv lapjain. Azonban erre a kérdésre is meg volt a válaszom. Csak egyféleképpen deríthetem, ki hogy mi az igazság, mégpedig, ha elmegyek arra a helyre, amit a naplóban említ.
Hirtelen elhatározástól vezényelve pillantottam a falon felfüggesztett órára, ami még csak 11:20 percet mutatott. Kapkodva nyúltam a táskám után, mely hanyagul hevert a kanapé másik sarkán, és gyorsan kisiettem a szobából, tíz perc nem túl sok idő. Miközben elszántan kisétáltam az épületből és arra felé vettem az útirányt, amerre sejtettem, hogy mennem kell, magamban folyamatosan ismételgettem az utcaneveket és dátumokat, amik a feljegyzésben szerepeltek. Egyszerűen képtelen voltam felfogni és kész tényként kezelni azokat a dolgokat, melyek olyan tárgyilagosan szerepeltek a naplóban, mégis valahogy úgy éreztem, lehet, hogy ez tényleg a valóság. És… én hittem Danielnek, ha ő azt mondja, hogy ez igaz, akkor bármikor elhittem volna neki. Viszont még mindig lehet ez az egész csak egy nagy tévedés.
Dobbanó szívvel és fokozódó kíváncsisággal fordultam be a negyedik utcára és tekintetemmel megcéloztam azt a pontot ahol az ötödik utca átszelte azt. Az utca elég kihalt és gondozatlan volt, csupán pár ember lézengett rajta és a járdát vastagon fedte a homok és a szemét. Már csak pár méter választott el a saroktól, mikor az utca túloldalán, valóban megpillantottam a Danielre, olyan annyira hasonlító kamasz srácot – vagyis ha az elmélet igaz, akkor magát Danielt, fiatalabb kiadásban – és tőle nem messze álló kis étterem háta mögül egy csapat férfi bukkant fel, pont olyanok, akikkel nem szívesen találkoznék egy ehhez hasonló kihalt utcán. Sebtében behúzódtam a mellettem álló beton villanyoszlop alá, és onnan figyeltem az eseményeket. Apró lelkiismeret furdalásom támadt, hogy nem figyelmeztetem a fiút, de aztán emlékeztetnem kellett magamat, hogy Daniel, mármint az idősebb, mindjárt jön és közbe avatkozik. Pár percig visszafojtott lélegzettel álltam és figyeltem, ahogy a csapat leszólítja a fiút.
Ám ekkor a szemem sarkából mozgolódást láttam az utca túloldalán, de nem ott ahol a rablási kísérlet történt, hanem velem szemben. Daniel állt a poros járdán, azonban nem a tülekedőket figyelte, hanem engem vizslatott csodálkozó és értetlenkedő pillantással. Tudtam, hogy lebuktam mégis visszapillantottam az időközben majdnem verekedésbe fordult jelenet szereplőihez, ezzel próbálva némán jelezni, hogy azért, jött, hogy kihúzza magát a csávából. Most már teljes bizonyossággal tudtam, hogy mindez igaz, de még valahova mélyen elrejtettem a fejemben és nem akartam felfogni a dolog súlyát, csupán sodródtam az eseményekkel. Azonban az idősebb Daniel nem mozdult, másik énjével ellentétben, akinek viszont valamilyen csoda folytán, vagy azért mert egy idős férfi ebben a pillanatban lépett ki az étteremből, sikerült kicsúsznia támadója karjai közül, és még mielőtt az ajtó becsukódott volna, berohannia az étterembe. A csapat támadó dühösen fújtatva állt meg az ajtóban, azonban be nem mertek menni, és ezért még mindig lelkesen káromkodva hagyták el a helyszínt.
Most végre visszapillantottam, az utca túloldalán ácsorgó Danielre, aki azonban már nem nézett rám, hanem az étterem bejárata felé rohant. Pont az ajtóban sikerült utolérnem, ahol egy pillanatra megtorpant és mélázva bebámult az ajtóba vágott kis ablakon. Lihegve kezdtem bele magyarázkodásomba:
  • Sajnálom, nem akartam elolvasni a naplódat, csak egyszerűen nyitva volt és ott láttam, hogy ide akarsz jönni és közbe kell lépned, mert emlékszel, hogy valaki megmentett – hadartam egy szuszra - és én csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy lehetséges-e ez és tényleg nagyon-nagyon sajnálom. Remélem meg tudsz bocsátani, idióta voltam, nem kellett volna.
  • Te beleolvastál a naplómba? –kérdezte feszengve, mire szégyenkezve bólintottam.
  • Igen és idejöttem, de így mindent tönkre tettem, még csak nem is tudtál közbe avatkozni, ahogy leírtad – esedeztem a bocsánatáért.
  • Én nem… - egy pillanatra értetlenség ült ki az arcára – szóval meg kellett volna mentenem magam, de mivel nem tettem, ezért már nem is emlékszem rá, hogy úgy lett volna – inkább magának magyarázta, mint nekem, de én megütközve bámultam rá. Lehetséges, hogy nem is emlékszik már arra, amit leírt? Bűntudatosan, mégis idegesen pillantott rám miután felébredt merengéséből–Deborah, ígérem, majd mindent elmagyarázok és sajnálom, hogy így bele kellet csöppenned ebbe, miden az én hibám. De bent épp életem legnagyobb hibáját készülök elkövetni és ezt meg kell akadályoznom. Ha ezt most helyrehozom, akkor nem kell majd egyedül élnem és minden sokkal jobb lesz, nem fogok neki látni ennek az idióta munkának, ami miatt most itt vagyok, és akkor megmenthetem a társaimat is.
Megütközve bámultam kétségbeesett arcára. Nem egészen értettem mindent, amit mondott, ám mikor bepillantottam az ablakon az étterembe, hirtelen miden világosabbnak tűnt. A fiatal Daniel egy sugárzó szépségű szőke lánnyal beszélgetett az egyik asztalnál, valószínűleg randevún voltak. Gyomrom hihetetlenül kicsire szorult össze a látványtól mégis végül sikerült gyorsan kapcsolnom és még mielőtt Daniel beléphetett volna elkaptam a karját. Hisz, ha most bemegy azzal borul a kártyavár!
  • Ha most bemész és megváltoztatod a múltad, akkor azzal követed el életed legnagyobb hibáját!
  • Miről beszélsz, hisz, most itt a lehetőségem jól csinálni. hát nem érted?- nézett rám megütközve.
  • Te nem érted. Azzal, ha most bemész és összehozod, a randit azzal a lánnyal ellehetetleníted, hogy vissza gyere a múltba és megtedd azt, amire most készülsz! Ez olyan lenen, mintha megölnéd, a saját apádat mielőtt megszületsz! – láttam, hogy pár másodpercig emészti szavaim jelentőségét majd, mint aki egyszerre mindent megértett lesújtottan, mégis megvilágosultan pillantott rám. – Nem szabad most közbe avatkoznod – folyattam, de megállított.
  • Én… sajnálom, teljesen igazad van. Ha... – úgy nézett rám, mint akivel most közölték, hogy vége a világnak - Jézusom, ha Te nem vagy, valóban… talán most a vesztembe sétálok – tiltakozni akartam, azonban ő az ajkaimra helyezte a mutatóujját és finoman átkarolta a derekamat. – Köszönöm – suttogta szinte elhaló hangon.
Még egy utolsó elszánt pillantást vetett az étteremben ülő önmagára és a viharosan távozni készülő, sértődött randevú partnerére, majd végleg elfordította a tekintetét és kéz a kézben sétáltunk el egy előre nem látható jövő felé – vagy épp vissza a múltba…





Kedves Emi!

Nekem nagyon tetszett a történet, annak ellenére is, hogy voltak benne kisebb hibák, és túllépted az oldalhatárt. Szerintem kicsit hamar lett vége – még így is. :P
Köszönöm, hogy elolvashattam! :)

Szimy története

Jövő emléke
Sűrű, sötét erdőben rohant, ahogy csak a lába bírta. Néha meg-megbotlott, majd újult erővel, elszántan állt föl, és ment tovább. Zöld íriszét könnyfátyol borította, és szinte csak magának suttogta a válogatott szidalmakat – talán ő maga sem tudta, hogy kihez szólóan. Keserűség lepte el a lelkét, és mint egy kígyó, úgy tekeredett köréje. Fojtogatta, nem eresztette, és ő ez ellen semmit sem tehetett. Túl sokáig harcolt, érezte, hogy most már végleg megtört, nincs ereje ahhoz, hogy szembeszálljon egy sokkal erősebb, kegyetlen hatalommal.
Ahogy futott, emlékek milliói öntötték el. Olyan érzés kerítette hatalmába, mint mikor gyerekkorában először ugrott fejest a házuk melletti kis tóba – egy pillanat alatt vízcseppek sokasága vette körül. Csakhogy ez nem az a kellemes, hűsítő érzés volt, mert az emlékek nem a testét, hanem az elméjét érték, és nem állította meg őket a bőre, vagy egy-két ruhadarab, hanem akadály nélkül lepték el a gondolatait. Olyannyira kínozta ez az érzés, hogy kénytelen volt megállni egy pillanatra.
A lendülettől előreesett, a fejét beverte. Zokogva ült fel fekvő helyzetéből, egyik kezével a térdeit kulcsolta át, a másikat sajgó homlokához szorította, remélve, hogy így enyhül a fájdalom. Csak sírt. Nem hangosan, mint a gyerekek, nem is némán, mint az idősek, hanem szívszaggatóan, megvigasztalhatatlanul.
Sosem viselte jól, ha valaminek vége szakad, elszomorította, ha befejezett egy könyvet, vagy egy filmet. Most azonban tudta, hogy egy ezeknél sokkal fontosabbnak szakad perceken belül vége. Az életének.
Egész életében különleges volt, igaz, ezt csak ő tudta. Nem mondta el senkinek, hogy, olyanokat lát és érez, amiket más nem, mert tudta, hogy bolondnak néznék. Megtartotta magának a különleges képességét - amit nem adománynak, sokkal inkább átoknak fogott fel –, a jövőbe látást. Mindent megérzett előre, amit mások nem. Tudta, hogy a szomszéd idős néninek már csak napok vannak hátra az életéből, az egyetlen barátnője hiába álmodozik színészi karrierről, három gyerekre kell majd vigyáznia egyedül, így nem lesz lehetősége valóra váltani az álmát. Nem mondott semmit, csak csendben tűrte, hogy amiket előre meglátott, azok valóra váljanak. Azonban most egy olyan látomása volt, amit nem tudott figyelmen kívül hagyni. A fájdalom belülről égette, és hiába szorította a kezét a szíve felé, az nem enyhült.
Meglátta a saját halálát. Csupán egy homályos, fekete-fehér kép volt, ahogy fekszik egy vértócsában, ami egyre csak növekszik körülötte. A szemei üvegesek, nem csillog benne a lélek fénye, a mellkasa sem emelkedik fel s le, az életét jelezve. Teljesen és végérvényesen halott.
Nem tudta, hogy hol és mikor fog megtörténni, csak azt, hogy valamikor a közeljövőben, s ez ellen nem tehet semmit. Hogy mit érzett? Félelem, szorongás, élni akarás… Ezek mind csak szavak, amikkel lehetetlen elmagyarázni, mi játszódott le benne akkor s ott, az erdőben.
A külvilágból nem sokat érzékelt, csupán annyit, hogy eleredt az eső. Hűvös, tavaszi zápor volt, ami jól esett neki a fülledt, meleg levegő mellett.
Hirtelen határozta el magát, és tudta, hogy most nincs itt az ideje a visszakozásnak. Megteszi, vagy nem – csak rajta áll. Az éles kést remegő kezében tartva felmerült benne egy gyermeteg kérdés, amin eddig sosem gondolkozott el. Fájni fog? Valószínűleg. Sokáig? Remélhetőleg nem.
Bár a jövőbe látás csak egy adottság volt, lehet, hogy azért kapta, hogy nagy dolgokat vigyen véghez ahelyett, hogy eltitkolta volna. Most, a halál küszöbén állva megfordult a fejében, hogy talán az egész csak tévedés. Lehet, hogy még nem jött el végső óra, még van ideje. Mit kellene tennie? Végezzen magával most rögtön, hogy ne kelljen tovább szenvednie az átkozott képessége miatt, vagy harcoljon ellene, és bizonyítsa be, hogy tévedhet, és nem fog meghalni? Se most, se holnap, csak majd valamikor soká, idősen, egy kényelmes ágyban. Talán akkor egyszer csak elalszik, és nem ébred fel többé. Akkor nem kellene félnie az éles pengétől, amin fenyegetően csillant meg a napfény.
De nem, ezek nem mások, mint ostoba, gyerekes képzelgések, amikből ő már régen kinőtt. Már megtanulta, hogy az élet nem mindig tündérmese, az álmok nem mindig válnak valóra, és hiába akarunk valamit nagyon, nem biztos, hogy teljesülni fog. Érdemes így tovább élni? Nem volt már semmi, ami visszatartotta, csupán az ismeretlentől félt, hogy ha most itt véget ér az élete, akkor talán egy sokkal rosszabb helyre kerül. Vagy egy jobba, ahol nem különbözik annyira a többiektől, s nem kell félnie semmit? Minden álma már gyerekkora óta egy olyan világ, ahol a jövő egy távoli kép, nem egy emlék. Számára a jövő emléke volt a legfélelmetesebb dolog, amit ki nem törölhetett az elméjéből, s ha egyszer meglátott valamit, az örökre bevésődött az emlékezetébe.
Ahogy újra eszébe ötlött a képessége, amit az utóbbi percekben háttérbe szorított az élet-halál kérdése, ismét keserűség fogta el. A kés megremegett a kezében, majd bizonytalanul közelített vele a szíve felé. Már szinte súrolta a vékony felsőjét, mikor egy ismeretlen hang zavarta meg.
- Várj! – kiáltotta, majd odafutott hozzá, kikapta a kezéből a kést, és messzire hajította. Értetlenül meredt az ismeretlen fiú arcára, akit eddig még sosem látott. Ki ő, és miért állította meg? Semmi köze hozzá, nem is tudja, mit érez!
- Miért? – kérdezte a lány dühösen. Tudta, hogy nem lesz még egyszer annyi bátorsága, hogy megtegye. Egyszer elhatározta magát, nem sikerült megtennie, máskor sem fogja. Mérges volt az idegen fiúra, amiért megállította.
- Csak nem hagyhatom, hogy valaki a szemem láttára legyen öngyilkos – felelte magától értetődően. – Nem tudom, miért akartad megtenni, de egy valamit tudnod kell: bármilyen rossznak is érzed az életedet, lehet még jobb, csak akarnod kell. Reménykedj, és tegyél érte, hogy megkapd a megérdemelt boldogságodat. Csak egy életed van, és ezt ki kell használnod. Élj addig, amíg el nem jön az idő, hogy valóban távozz, de addig ne próbálj beleavatkozni az élet rendjébe!
- Nem tudsz te semmit…
- Rólad nem, de az életről annál többet.
- Az én életem sosem lesz jobb, ebben biztos vagyok. Már nincs erőm reménykedni, szeretni, és azt tettetni, hogy boldog vagyok, és minden rendben. Nincs erőm élni.
- Talán nem kellene boldognak tettetned magadat. Fogadd el a segítséget, támaszkodj azokra, akik szeretnek téged. – A lány már szólt volna közbe, hogy ő ilyen személyt nem ismer, mikor a fiú két kezébe vette az övét, bíztatóan megszorította, és halványan elmosolyodott. – Nem ismerlek, te se engem, de ez nem gátol meg abban, hogy a segítségedre legyek. Rám számíthatsz.
A lány erre már nem tudott mit válaszolni. Szíve szerint tovább ellenkezett volna, de ahogy belenézett a fiú sötét szemeibe, minden épeszű gondolat kiszállt a fejéből, és nem maradt a helyükön más, csak mindent elhomályosító köd. Lassan ő is elmosolyodott – félénken, bátortalanul -, és bólintott egyet.


 


Kedves Szimy!

Kicsit nyomasztó történet volt, de nagyon tetszett. Főleg a vége. Gratulálok hozzá és szeretném megköszönni, hogy elolvashattam! :)

Dark Angel története

A jővő emléke
Sosem gondoltam volna, hogy ilyesmi lehetséges, bár sokszor álmodoztam róla. Milyen is lenne, ha mondjuk visszavihetnénk az időt és megváltoztatnánk a múltat, s vele együtt a jövőt is? Valljuk be őszintén, ki nem álmodozott hasonlóról. Mindenkinek vannak hibái a múltból amit szívesen kitörölne. De nem hiszem, hogy létezik még egy olyan ember, aki ilyen múlttal rendelkezik, mint én. A nevem Alice Angeles és ez, az én történetem.
***
Nem vagyok egy angyal, hiába a nevem arról árulkodik. Gonosznak sem mondhattam magam amíg még nem történt az esemény...
Tizennyolc éves voltam, tipikus lázadó tinédzser. Egy buliból tartottam hazafele az éjszaka közepén. Egy sötét utcába térve, zajt hallottam a hátam mögül. A hideg rázott ki, ezért szaporáztam lépteimet. Hirtelen valami elkapott, hideg volt és kemény.
- Utolsó kívánság? - lehelte a fülembe a hátborzongató idegen.
Éreztem a véget a közelemben, szívem ezerrel vert, de hang nem hagyta el a torkomat.
- Kár, szívesen meghallgattam volna, de nekem így is jó! - mondta miközben végighúzta hideg ujját az ütőeremen, majd belemélyesztette hegyes fogait.
Azonnal sikítozni kezem a fájdalomtól. Próbáltam kiszabadulni szorításából, de mindhiába. Aztán történt valami, amit mai napig sem értek. Valaki a segítségemre sietett, egy örült ki szembeszállt egy vámpírral. Nekiesett a támadómnak én pedig tehetetlenül hullottam a földre. A harcot nem láttam tisztán, szemem előtt kezdett elhomályosodni a világ. Csak a hangok után tudtam elképzelni, hogy mi történik.
Egy fülsértő sikítás után, hirtelen csend lett.
- Hallasz engem? - kérdezte egy ismeretlen hang. Selymes volt és megnyugtató.
- Igen. - válaszoltam rekedtes hangon.
- Mondd, mi a neved? - faggatott tovább.
- Alice. - ekkor megpróbáltam ránézni, bár minden egyes mozdulat iszonyatos fájdalmat hozott magával.
- Rendben Alice, most ki fogom szívni a mérget a nyakadból mielőtt szétterjed a tested többi részébe.
- Mi lesz akkor?
- Ha elég erős a szervezeted, akkor vámpírra változol, ha nem, a méreg iszonyú fájdalommal járó halált okoz. - valahogy úgy éreztem, hogy a második fog bekövetkezni. - De nem engedem, hogy ez megtörténjen, csak kérlek bízz bennem.
- Rendben. - Ahogy kimondtam, ajkait a nyakamon éktelenkedő sebre tapasztotta. Hirtelen fájdalom tört rám ahogy elkezdte szívni a mérget. Próbáltam türköztetni magam, de nagyon nehéz volt. Mikor hirtelen felnyögött, belem ütött a felismerés és ellöktem magamtól. - Becsaptál! - ordítottam neki.
- Alice, nyugodj meg! - közelített hozzám lassan.
- Mit tettél velem?
- Megmentettem az életed. De már nem hagyhattalak ember. Ahhoz már túl késő volt.
- Becsaptál te mocskos féreg, én bíztam benned!
- Alice, mert vámpír lettél, nem azt jelenti, hogy szörnyeteg vagy.
Nem hallgattam tovább, inkább elrohantam, céltalanul. Nem mehettem haza sem a barátaimhoz, egyedül maradtam.
Telt múlt az idő, az évek csak úgy rohantak egymás után. Minden napom egyforma volt az utcákon kóborolva töltöttem átkozva azt a napot mikor megtörtént velem ez a szörnyűség. Nem én voltam az egyetlen aki így élte napjait. Két évre átváltozásom után találkoztam egy kivetélés emberrel. Egy sötét sikátorban bujkált egy bérgyilkos elől. Halálra volt rémülve mikor rátaláltam. Amint meglátottá a nyakamba ugrott és azt mondta bármit megad, ha megmentem az életet. Őszintén nem értettem mit ajánlhat, amiért megérne számomra ez az alku, mégis segítettem neki. Az évek során találtam egy elhagyatott hazát, ami tűrhető állapotban volt, ezt választottam rejtekemnek.
- Köszönöm! Te egy igazi angyal vagy! – mondta miközben leült a kanapéra
- Nem vagyok az! – vágtam rá ingerülten.
- De...
- Vámpír vagyok, egy démon, nem egy angyal. Sosem voltam az és már nem is lehetek soha.
- Talán ebben én segithetek.
- Mégis, hogyan?
- Készítettem egy időgépet egy maffiafőnök parancsára, de mikor elkészült elrejtettem, hogy ne kerüljön a kezére. Arra akarta használni, hogy a világ ura legyen. Ezert bérgyilkosokkal üldöztetett, azt hittem ezúttal sikerül eltenniük láb alól, mikor megmentettél. Ha visszamész az időben megakadályohatod az árváltozásod. Viszont tudnod kell a pontos időpontot es helyes és nem avatkozhatsz be személyesen, mert akkor megvan az esély arra is, hogy csak rontasz a helyzeten.
- Es miért segítenél nekem? – valahogy nagyon gyanús volt számomra ez az ember. Mikor elárultam, hogy vámpir vagyok, egyáltalán nem rémült meg. Az évek során megtanultam, hogy ne bízzak akárkiben.
- Mert te is segítettel rajtam. – nem elég nyomos ok. Jobb lesz ha nyitva tartom a szemem. Mikor jobban szemügyre vettem, megismertem. De mar késő volt, cseppnyi figyelmetlenségem a vesztemet okozta. Az ki vámpírra változtatott, végül a halálomat is okozta. Ez maradt számomra a jövőm emléke.




Kedves Dark Angel!

Őszintén szólva szerintem fura volt. A történet szerintem kicsit gyors volt, volt, amit nem értettem benne.
Ettől függetlenül az alapsztori jó volt. Köszönöm, hogy elolvashattam! :)

Szepy története

A jövő emléke


Gondolkoztam, ezenkívül mostanában nem is nagyon csináltam mást. Az elmélkedéseim az ittlétemről szóltak. Nekem már rég a túlvilágon kellene lennem, erre még mindig itt ülök a szobámba. Holnap lesz egy hónapja, hogy meghaltam. Kezdek hozzá szokni, de kissé nehéz megállnom, hogy ne adjak valami jelet, arról, hogy még nem mentem el. Szörnyű nézni a családom szenvedését. Életemben nem tapasztaltam még ezt a mérhetetlenül nagy fájdalmat, s hiányérzetet. Itt vannak tőlem egy karnyújtásnyira, mégsem tudom magamhoz ölelni, vagy esetleg szimplán megérinteni Őket. Sajnos nem tudom vissza pörgetni az időt, hogy megakadályozzam a balesetet. Talán ennek így kellett történnie, lehetséges, hogy a nagykönyvben ez volt megírva.
Az ajtó lassan kinyílt és anya lépett be rajta. Arca nyúzott volt, a színe megegyezett a fallal, szemei alatt hatalmas fekete karikák ékeskedtek és fel is voltak dagadva a sok sírástól. Felsóhajtott, majd oda sétált az íróasztalomhoz és leült hozzá.
Minden nap ezt csinálja. Bejön a szobába, letelepedik az egyik pontjára és nem csinál semmit. Vannak ritka pillanatok, mikor a közös számainkat dúdolgatja.
-Anya - szólalt meg halkan az ajtóból Sophie.
-Igen?- kérdezte rekedtes hangon.
-Baj van - suttogta húgom, könnyes szemekkel, és a lelki szemeim előtt lebegett, ahogy szívében újabb sebek keletkeznek.
-Mi történt?- pattant fel anya a székemből, és Sophie elé rohant.
Szólásra nyitotta a száját, de hang az nem jött ki rajta. Vett egy mély levegőt és ismét megpróbálkozott, de beszéd helyett hangosan sírni kezdett. A sós cseppek szorgosan mosták szép arcát, és hiába törölte le azokat, rögtön másik lépett a helyükre.
Anya szorosan magához húzta és nyugtatgatni kezdte. Megjegyezném, eleinte nem sok sikerrel. Legalább tíz perce álltak már, mikor testvérem nagy nehezen kinyögte a rossz hírt.
-David meghalt.
Mintha azt mondta volna, hogy életem titkos értelme nincs már az élők között.
-Ez nem újdonság.- sóhajtott fel mellettem az említett, én pedig ijedtemben leestem az ágyról.
Hála a szerencsétlenségemnek, pár párnát is magammal rántottam, ami a szobában tartózkodó családtagjaimnak is feltűnt.
-Ez meg mi volt?- lehelte félelemtől remegő hangon Sophie.
-Fogalmam sincs - válaszolta anya ugyan olyan hanglejtéssel.- Gyere menjünk le a nappaliba, és ott részletesen elmesélheted, hogy mi történt - motyogta, majd mind ketten ki mentek a helységből.
-Te meg mit keresel itt?- vontam fel a szemöldököm.
-James megölt.- rántotta meg a vállát, majd felállt és engem is felsegített.
-Nem, ez lehetetlen! Neked élned kell! Érted? Te nem lehetsz halott!- nyögtem kétségbeesetten.
-Figyelj rám Brianna, ezen már nem tudunk változtatni. Mind ketten meghaltunk, de gondolom erre már te is rájöttél. Most már csak azt kell kitalálnunk, hogy miért vagyunk még mindig itt.
-Befejezetlen dolgunk van, ez egyértelmű - mormoltam az orrom alatt, miközben vissza ültem az előző helyemre.
-Igazad lehet.
-Nem, Dave.- ráztam meg a fejem egy fanyar mosoly kíséretében.- Biztos, hogy ez van. Úgy tudom, hogy én haltam meg előbb, szóval kérlek, ne okoskodj!
-Ezzel azt akarod mondani, hogy már egy hónapja azon gondolkodsz, hogy mi az a dolog ami miatt itt ragadtál a Földön?- vonta fel a szemöldökét.
Válasz helyett csak elhúztam a számat, majd hanyatt dőltem az ágyamon. Ha lettek volna könnyeim, akkor már rég patakokban folytak volna. Csak is én lehetek ennyire szerencsétlen.
-Bri, hidd el minden rendben lesz. Ennél már nem lehet rosszabb.- huppant le mellém David.- Én mindig itt leszek veled, mivel...- kezdte volna érzelmekkel teli hangon, de én nem hagytam, hogy befejezze.
- Ne, ne mondj semmit!- leheltem erőtlenül.
-Miért?
-Mert még nem jött el annak az ideje, hogy lelkizzünk. Na, de most inkább akkor beszélgessünk másról. James, mégis miért ölt meg?- néztem fel gyönyörű arcára kíváncsian.
Halványzöld szemei haragosan megvillantak, de ennek ellenére nyugodt hangon mesélte el a történetet.
-Köztudott tény, hogy szinte istenít téged. Mindig is féltékeny volt, mivel velem sokkal többet foglalkoztál, mint vele. Holott, Őt régebb óta ismered, mint engem. Ugye ebből kifolyólag nem nagyon komált, de most a szó legszorosabb értelmében megutált. Állandóan azt hajtogatta, hogy miattam haltál meg, mivel nekem vettél ajándékot az nap délután. Tegnap elmentem a kedvenc helyünkre, ám arra nem számítottam, hogy Ő is ott lesz. Igazából James jelenléte nem zavart annyira, de a kezében lévő pisztoly egy kicsit sem tetszett. Szíven lőtt, én pedig meghaltam. Nos ennyi lenne az én unalmas halálom, még unalmasabb története - mondta, majd felsóhajtott.- Van valami ötleted?
-Milyen ötlet?
-Na vajon?- emelte égnek a szemét.
Nagy nehezen feltápászkodtam, majd összevont szemöldökkel néztem rá.
-Nem, nincs - dünnyögtem reménytelenül.
Beharapta az alsó ajkát, összeráncolta a homlokát és végig simított az állán. Ez azt jelenti, hogy erősen töri a fejét, de a végén úgy sem jut semmire. Ismerem már Őt ennyire. Már legalább tíz perce ültünk egymás mellett egymás arcát figyelve, mikor elvigyorodott.
-Volt valami olyan dolog, amit mindenki elől eltitkoltál?
Na ezzel megfogott. Lassan felálltam, majd oda mentem az íróasztalomhoz és helyet foglaltam a kedvenc székemben. Felnyitottam a laptopom tetejét, majd miután betöltött beléptem a Dokumentumokon belül lévő Írásaim mappába.
-Te könyveket írtál?- hallottam meg a hangját közvetlenül a fülem mellől.
-Négy éve kezdtem el, azóta befejeztem tíz könyvet, harminc és fél novellát és tizenöt verset. De még rengeteg ötletem volt. Az volt az álmom, hogy egyszer kiadják a könyvemet, és mindenki megismeri a nevemet. Azt szerettem volna elérni, hogy száz év múlva is emlékezzenek rám. Tudom, hogy butaság, meg minden, de minden vágyam.
-Nem butaság.- simította meg az arcomat.- Egy valamit viszont nem értek. Miért nem mondta el senkinek?
Éppen válaszoltam volna, mikor anya minden előjel nélkül megjelent a szobában. Gyorsan felpattantam a gép elől, de arra nem volt időm, hogy ki is kapcsoljam. Lélegzet visszafojtva vártam, hogy anya mikor fut el sikítozva, de nem így történt. Ehelyett, vett egy mély levegőt, majd fogta magát és leült oda ahol nem rég még én csücsültem. Szemei elkerekedtek a döbbenettől, és láthatólag nem nagyon hitte el azt ami a monitoron van. Nem a műveimre csapott le legelőször, hanem a ,,Naplóm” feliratú mappát nyitotta meg.
-Naplót vezettél?- kérdezte halkan Dave.
-Aha.- bólintottam és vártam, hogy melyik dokumentumot nézi meg legelőször.
Végül a legutolsó napra esett a választása, amiben túlságosan is sok információ van. Vett egy mély levegőt, majd hangosan olvasni kezdett.

2010.07.14.

Érzem, hogy valami baj fog történni holnap, de ez úgy sem állít meg abban, hogy megvegyem Davidnek azt a karkötőt. Eleinte azt a ketté törhető szívmedált akartam megvenni, viszont az túl egyértelmű célzás lenne arra, hogy szeretem Őt. Ez az érzés pedig nem hiszem, hogy kölcsönös lenne. Sokat gondolkoztam már azon, hogy elmondjam neki az igazi érzelmeimet, de a vége mindig az lett, hogy másra tereltem a témát. Mi van, ha visszautasít? Én azt nem élném túl. A múltkor láttam, hogy Tiffany rámozdult. Persze, ennek hatására is egy egész jó novella készült.
Nos igen, itt van még az írás is, amit titokban tartok. Tudom, hogy így sosem lesz világszerte közismert a nevem, de nem merem megosztani senkivel a kis titkomat. Úgy is az lenne a vége, hogy nem vagyok elég jó.
Na mindegy, úgy is azért vannak az álmok, hogy kergessük azokat.
,,Bri”

-Én teljesítem az álmod kicsim.- mosolyodott el anya, majd áttért a könyveim olvasására.
-Szeretlek Brianna.- duruzsolta a fülembe David és átölelt.
-Én is.- sóhajtottam fel megkönnyebbülten és készségesen simultam izmos karjai közé.
Úgy éreztem, mintha egy szikla esett volna le a szívemről. És az egészben az a legjobb, hogy azzal élhetem le az örökkévalóság hátralévő perceit, akit mindennél jobban szeretek.




Kedves Szepy!

Volt benne egy-két hiba, de tetszett. Kicsit fura volt látni a 'Bri' nevet a történetben, nem tudom, miért. :P
Köszönöm, hogy olvashattam! :)