Lelkem szava - Hope

Ez életem legszebb napja. Azt hiszem. Nem. Tudom! Persze lehetett volna jobb is, de semmi sem lehet tökéletes. Örültem, hogy így alakultak a dolgok. Vagyis... nem teljesen. Volt, amit másképp csináltam volna, ha lett volna még egy esélyem. De akkor lehet, hogy a végkimenetel is megváltozott volna, ami pedig nem biztos, hogy olyan jó lett volna. De lehet, hogy sokkal jobb is lett volna. Vagy nem? Most már nem tudom meg sose...

No de ne szomorkodjak emiatt! Legyek boldog!

És... most az is vagyok. Csak néha eszembe jut, hogy mi történt. Lejátszom magamban annak a napnak a filmecskéjét, és néha olyan érzésem van... néha szinte teljesen meg vagyok győződve arról, hogy ezt az egészet csak álmodtam. Hogy az egész nem volt több, mint a képzeletemben legutóbb kialakult történet, és ez végtelenül elszomorít.

Aztán rájövök, hogy ez tényleg a valóság volt, nem csak képzeltem. És akkor ismét felhőtlenül boldog vagyok. Egy ideig. Mert utána eszembe jut, hogy miért nem jó ez az egész így, ahogy van. Belesajdul a szívem! Szóval megint a búskomor hangulatnál tartunk. És ezek így váltakoznak szépen egymás után.

Nagy levegőt vettem, majd egy hatalmas sóhajjal kifújtam.

Nem jó ez így. Kell lennie valami megoldásnak! Ezt nem teheti meg senki és semmi sem! Ez nem lehet!

Az első este álomba sírtam magamat. Úgy éreztem, hogy ennyi volt, ezt nem tudom helyrehozni, hogy az csak egy szimpla tévedés volt, semmi több. Egy aprócska, rossz döntés. De... nem, kiderült, hogy mégsem. Tudatos volt. Teljesen. Pedig... arról volt szó, hogy nem. Hogy nem lehet. De akkor mégis miért? Nem értem. Persze, nagyon örülök, a felhők között járok, ahogy visszagondolok, de aztán mégis majd belehalok, hogy így kell lennie.

Egy aprócska könnycsepp gördült végig az arcomon. Nem töröltem le. Hagytam, hadd menjen amerre csak szeretne. Nem akadályozom meg a szabadságában.

Mit gondol? Áhh, Edward, hol vagy most??? Oké, ez már több, mint hülyeség. De annyira szeretném tudni! Mindig. Vagy legalább mondaná. Oké, jó, tényleg, igaz, általában mondja. De sok mindent nem. És ez megőrjít! Mégis mit csináljak?

Összevontam a szemöldökömet.

Találj már ki valamit! Valami értelmeset! Hmmm... Igen, megvan! Istenem, bár akkor is ilyen hamar ki tudtam volna gondolni valamit. Bármit. De... nem tudom.

Ez mind oké, de ezek csak gondolatok. Nézzük a tetteket!

Az ágyamon ülök, kezemben egy kis füzettel és egy piros tollal. Hogy miért piros? Ezt találtam. Szóval ülök ott, és leírok mindent, ami történt. A legapróbb részleteket is. Már ha fel tudom idézni őket. Már több, mint a háromnegyede megvan. Most jön a legvége...

Mikor végeztem az írással elolvastam. Többször egymás után, és ha eszembe jutott valami azt rögtön leírtam. Nem hagyhatok ki semmit sem!

Mocorogtam egy kicsit.

Leraktam a füzetet és a tollat, becsuktam a szememet, és gondolkoztam. Aztán...

Felébredtem. Igen, ez tényleg csak egy álom volt. De vajon az egész? Vagy csak az az elmélkedős rész? Gondolkoztam, erősen törtem a fejemet...

… és rájöttem! Tényleg megtörtént. Megálmodtam a valóságot. De miért? Ez már egyszer megtörtént, most miért álmodtam meg? Lehet, hogy elsiklottam egy fontos dolog fölött? Kihagytam valamit? Nem figyeltem eléggé oda? Nem, minden megvolt. Egészen. De akkor miért...?

Tudom! Miatta volt! De akkor... nem, az nem lehet! Kizárt. Ez hülyeség!

Úgy döntöttem, hogy hagyom a gondolkodást. Mostanában úgyis túl sokat filózok a dolgokon.

Megmondta... és én is.

Szeretem!