Szimy története

Jövő emléke

Sűrű, sötét erdőben rohant, ahogy csak a lába bírta. Néha meg-megbotlott, majd újult erővel, elszántan állt föl, és ment tovább. Zöld íriszét könnyfátyol borította, és szinte csak magának suttogta a válogatott szidalmakat – talán ő maga sem tudta, hogy kihez szólóan. Keserűség lepte el a lelkét, és mint egy kígyó, úgy tekeredett köréje. Fojtogatta, nem eresztette, és ő ez ellen semmit sem tehetett. Túl sokáig harcolt, érezte, hogy most már végleg megtört, nincs ereje ahhoz, hogy szembeszálljon egy sokkal erősebb, kegyetlen hatalommal.

Ahogy futott, emlékek milliói öntötték el. Olyan érzés kerítette hatalmába, mint mikor gyerekkorában először ugrott fejest a házuk melletti kis tóba – egy pillanat alatt vízcseppek sokasága vette körül. Csakhogy ez nem az a kellemes, hűsítő érzés volt, mert az emlékek nem a testét, hanem az elméjét érték, és nem állította meg őket a bőre, vagy egy-két ruhadarab, hanem akadály nélkül lepték el a gondolatait. Olyannyira kínozta ez az érzés, hogy kénytelen volt megállni egy pillanatra.

A lendülettől előreesett, a fejét beverte. Zokogva ült fel fekvő helyzetéből, egyik kezével a térdeit kulcsolta át, a másikat sajgó homlokához szorította, remélve, hogy így enyhül a fájdalom. Csak sírt. Nem hangosan, mint a gyerekek, nem is némán, mint az idősek, hanem szívszaggatóan, megvigasztalhatatlanul.

Sosem viselte jól, ha valaminek vége szakad, elszomorította, ha befejezett egy könyvet, vagy egy filmet. Most azonban tudta, hogy egy ezeknél sokkal fontosabbnak szakad perceken belül vége. Az életének.

Egész életében különleges volt, igaz, ezt csak ő tudta. Nem mondta el senkinek, hogy, olyanokat lát és érez, amiket más nem, mert tudta, hogy bolondnak néznék. Megtartotta magának a különleges képességét - amit nem adománynak, sokkal inkább átoknak fogott fel –, a jövőbe látást. Mindent megérzett előre, amit mások nem. Tudta, hogy a szomszéd idős néninek már csak napok vannak hátra az életéből, az egyetlen barátnője hiába álmodozik színészi karrierről, három gyerekre kell majd vigyáznia egyedül, így nem lesz lehetősége valóra váltani az álmát. Nem mondott semmit, csak csendben tűrte, hogy amiket előre meglátott, azok valóra váljanak. Azonban most egy olyan látomása volt, amit nem tudott figyelmen kívül hagyni. A fájdalom belülről égette, és hiába szorította a kezét a szíve felé, az nem enyhült.

Meglátta a saját halálát. Csupán egy homályos, fekete-fehér kép volt, ahogy fekszik egy vértócsában, ami egyre csak növekszik körülötte. A szemei üvegesek, nem csillog benne a lélek fénye, a mellkasa sem emelkedik fel s le, az életét jelezve. Teljesen és végérvényesen halott.

Nem tudta, hogy hol és mikor fog megtörténni, csak azt, hogy valamikor a közeljövőben, s ez ellen nem tehet semmit. Hogy mit érzett? Félelem, szorongás, élni akarás… Ezek mind csak szavak, amikkel lehetetlen elmagyarázni, mi játszódott le benne akkor s ott, az erdőben.

A külvilágból nem sokat érzékelt, csupán annyit, hogy eleredt az eső. Hűvös, tavaszi zápor volt, ami jól esett neki a fülledt, meleg levegő mellett.

Hirtelen határozta el magát, és tudta, hogy most nincs itt az ideje a visszakozásnak. Megteszi, vagy nem – csak rajta áll. Az éles kést remegő kezében tartva felmerült benne egy gyermeteg kérdés, amin eddig sosem gondolkozott el. Fájni fog? Valószínűleg. Sokáig? Remélhetőleg nem.

Bár a jövőbe látás csak egy adottság volt, lehet, hogy azért kapta, hogy nagy dolgokat vigyen véghez ahelyett, hogy eltitkolta volna. Most, a halál küszöbén állva megfordult a fejében, hogy talán az egész csak tévedés. Lehet, hogy még nem jött el végső óra, még van ideje. Mit kellene tennie? Végezzen magával most rögtön, hogy ne kelljen tovább szenvednie az átkozott képessége miatt, vagy harcoljon ellene, és bizonyítsa be, hogy tévedhet, és nem fog meghalni? Se most, se holnap, csak majd valamikor soká, idősen, egy kényelmes ágyban. Talán akkor egyszer csak elalszik, és nem ébred fel többé. Akkor nem kellene félnie az éles pengétől, amin fenyegetően csillant meg a napfény.

De nem, ezek nem mások, mint ostoba, gyerekes képzelgések, amikből ő már régen kinőtt. Már megtanulta, hogy az élet nem mindig tündérmese, az álmok nem mindig válnak valóra, és hiába akarunk valamit nagyon, nem biztos, hogy teljesülni fog. Érdemes így tovább élni? Nem volt már semmi, ami visszatartotta, csupán az ismeretlentől félt, hogy ha most itt véget ér az élete, akkor talán egy sokkal rosszabb helyre kerül. Vagy egy jobba, ahol nem különbözik annyira a többiektől, s nem kell félnie semmit? Minden álma már gyerekkora óta egy olyan világ, ahol a jövő egy távoli kép, nem egy emlék. Számára a jövő emléke volt a legfélelmetesebb dolog, amit ki nem törölhetett az elméjéből, s ha egyszer meglátott valamit, az örökre bevésődött az emlékezetébe.

Ahogy újra eszébe ötlött a képessége, amit az utóbbi percekben háttérbe szorított az élet-halál kérdése, ismét keserűség fogta el. A kés megremegett a kezében, majd bizonytalanul közelített vele a szíve felé. Már szinte súrolta a vékony felsőjét, mikor egy ismeretlen hang zavarta meg.

- Várj! – kiáltotta, majd odafutott hozzá, kikapta a kezéből a kést, és messzire hajította. Értetlenül meredt az ismeretlen fiú arcára, akit eddig még sosem látott. Ki ő, és miért állította meg? Semmi köze hozzá, nem is tudja, mit érez!

- Miért? – kérdezte a lány dühösen. Tudta, hogy nem lesz még egyszer annyi bátorsága, hogy megtegye. Egyszer elhatározta magát, nem sikerült megtennie, máskor sem fogja. Mérges volt az idegen fiúra, amiért megállította.

- Csak nem hagyhatom, hogy valaki a szemem láttára legyen öngyilkos – felelte magától értetődően. – Nem tudom, miért akartad megtenni, de egy valamit tudnod kell: bármilyen rossznak is érzed az életedet, lehet még jobb, csak akarnod kell. Reménykedj, és tegyél érte, hogy megkapd a megérdemelt boldogságodat. Csak egy életed van, és ezt ki kell használnod. Élj addig, amíg el nem jön az idő, hogy valóban távozz, de addig ne próbálj beleavatkozni az élet rendjébe!

- Nem tudsz te semmit…

- Rólad nem, de az életről annál többet.

- Az én életem sosem lesz jobb, ebben biztos vagyok. Már nincs erőm reménykedni, szeretni, és azt tettetni, hogy boldog vagyok, és minden rendben. Nincs erőm élni.

- Talán nem kellene boldognak tettetned magadat. Fogadd el a segítséget, támaszkodj azokra, akik szeretnek téged. – A lány már szólt volna közbe, hogy ő ilyen személyt nem ismer, mikor a fiú két kezébe vette az övét, bíztatóan megszorította, és halványan elmosolyodott. – Nem ismerlek, te se engem, de ez nem gátol meg abban, hogy a segítségedre legyek. Rám számíthatsz.

A lány erre már nem tudott mit válaszolni. Szíve szerint tovább ellenkezett volna, de ahogy belenézett a fiú sötét szemeibe, minden épeszű gondolat kiszállt a fejéből, és nem maradt a helyükön más, csak mindent elhomályosító köd. Lassan ő is elmosolyodott – félénken, bátortalanul -, és bólintott egyet.

 

Kedves Szimy!

Kicsit nyomasztó történet volt, de nagyon tetszett. Főleg a vége. Gratulálok hozzá és szeretném megköszönni, hogy elolvashattam! :)