Franciska története

A jövő emléke

A világon minden változik. Minden, de minden. Az egész univerzum, a világmindenség folyamatosan formálódik, és alakul. Törékeny világban élünk, ahol nehéz fenntartani az egyensúlyt, ami ha megbomlik, a dolgok elindulnak egy bizonyos lejtőn, amiről már nincs vissza út. Előfordulhat, hogy úgy kelünk fel, hogy már semmihez sincs erőnk, hogy már minden mindegy, de akkor is van valami, ami még tartja bennünk a lelket, ami nem hagyja, hogy feladjuk, ami igenis bíztat, hogy küzdjünk tovább, hogy törjünk előre, hogy nem szabad megállni. Vannak az életben olyan helyzetek, ahol már nem segíthet semmi, csak a remény.

Ugyanolyan nap volt, mint a többi. A Nap, forró sugarai felperzselték a Föld felszínét, odalent, mélyen a föld alatt viszont az idő elviselhető volt. A világ egy jó pár éve teljesen megváltozott. Az időjárás először egyre szélsőségesebb lett, majd a nagyon hideg, és nagyon meleg folyamatos váltakozásából átcsapott folyamatosan forróvá. Az emberek lassan már nem bírták odafent a felszínen. Először üvegburák alá próbálták menekíteni városaikat, de lassan rájöttek, hogy ez sem segít, bármennyire is volt speciális az üveg. A felszínen már nem lehetett elviselni a forróságot, így szépen lassan mindenki elhagyta a házát, vagyis azt, ami a felszín felett volt. Lakrészeket alakítottak ki odalent, a mélyben. Viszont egy jó pár hónapja újabb aggasztó hírek láttak napvilágot. Az egész világ összedőlni látszott. Lassan már nem csak a Nap volt az emberek legnagyobb ellensége, de még a Föld is ellenük fordult. A Föld mélyében végbemenő folyamatok is változást mutattak, és a föld alatt is nőni kezdett a hőmérséklet. Mára már a Föld népessége is törtrészére csökkent, csak a leggazdagabbak, vagy a legszerencsésebbek élték túl a sorozatos sorscsapásokat. Az egész világ a fejetetejére állt, és egyre gyorsabban száguldott a vég felé.

Ian Harris pontosan tisztában volt az egyre romló helyzettel. Egyike volt azoknak a tudósoknak, akik próbáltak még tenni valamit a bolygóért, de mikor bizony tőle elvárt dolgok, ütköztek az elveivel, felmondott. Azóta mással sem telnek napjai, minthogy könyveket olvas, annak reményében, hogy talán majd rábukkan a megoldásra. Persze ennek igen kicsi az esélye, de a remény hal meg utoljára, ahogy a mondás is tartja.

Azon a forró, májusi napon Ian ugyanúgy lent volt az apja könyvtárában – amit az édesapja sokkal inkább gyűjteménynek hívott, mintsem könyvtárnak -, mikor itt valami érdekesre bukkant. A levelek között kutatott. Régi levélváltások voltak azok tudósokkal, orvosokkal, és más értelmiségiekkel. A levelek nagy részét az apja írta, de voltak itt a nagyapjának, és a dédapjának címzett levelek is. Ezek között a levelek között Ian felfigyelt valami nagyon érdekes dologra.

Érdekes boríték volt. Vaskos volt, és szépen vissza volt zárva. Erősen megsárgult már, és a feladó is kopott volt rajta, de azért még jól látszottak a betűk. Szépen írták, méghozzá kézzel. Cirkalmas, szépen kerekített betűi, egyértelműen női kézírás volt, bár ez a névből is kiderült. A levelet Ian dédapjának címezték, méghozzá egy Jacqueline nevű nő küldte, Párizsból. Iant valami megfogta. Több levél nem volt Párizsból, vagy a bizonyos Jacqueline nevű nőtől. Csak ez az egy.

Ian kíváncsian kezdte bontogatni a levelet, majd ahogy sikerült felbontania a borítékot, kivett belőle egy köteg papírt.

Először csak forgatta a kezei között, majd kihajtogatta a papírköteget. Talán tíz oldal lehetett. A lapok megsárgultak már, és itt is meg volt kopva a tinta. Ugyanazzal a kézírással voltak teleírva a lapok, csak hogy most piros tintával. Ian átfutotta a lapokat, majd a címen megállt a szeme. „Sa mémoire venant” Ez állt az első lap tetején. Francia volt, és nem csak a cím, az egész írás. Bár Ian nem tudott franciául, mégis majdnem biztos volt benne, hogy valahol megvan a fordítás. Kíváncsian húzott ki egy másik fiókot, és túrt bele a papírok közé.

Nem kellett sok idő, mire megtalálta, amit keresett. Nyolc darab papírlappal a kezében, és az eredeti, megsárgult kézirattal ült le az asztalhoz, majd lassan olvasni kezdte a szöveget.

Sa mémoire venant – A jövő emléke

Seigneur Harris!

Láttam azt, amit senki nem látott – mondtam el sok embernek, de senki sem értett meg, így hát most önnek írok, Seigneur Harris. Jacqueline vagyok, és bár ön nem ismerhet engem, én mégis jól ismerem önt. Olvastam a munkáit, és pontosan tudom, hogy Ön azaz ember, akinek el kell mondanom, amit tudok. Előre is elnézést kérek, hogy levelemmel, és hihetetlen történetemmel rabolom a Seigneur idejét, de már nem tudtam kihez fordulhatnék. Már, csak azaz egyetlen reményem, hogy Ön megért engem!

Ian felhúzta a szemöldökét, majd átugorva egy jó pár illedelmes bekezdést folytatta az olvasást.

Tudja Seigneur, én magam vak vagyok, már egészen születésem óta. Soha nem láttam a világot, csak afféle álomkép él az elmémbe, amit magam kreáltam leírások alapján. Teljes mértékben élénk fantáziám segített nekem megalkotni ezt a képet, amiben a mai napig szinte teljes mértékben hittem, és bíztam, de az utóbbi időkben széthullni látszik a világom. Már jó néhány hónapja történt valami, ami mindent megváltoztatott.

Álmot láttam. Nem afféle boldog álom, vagy rémkép volt, sokkal inkább valós volt, és a maga módján félelmetes. Valóságos volt, és teljes mértékben eleven. Láttam. Láttam egy világot, ami más volt, mint amit én eddig elképzeltem. Az emberek a föld alatt értek, a bolygó felszínét már csak nagyon kis helyeken borította víz. A föld száraz volt, és homok, vagy kövek borították. A Nap égetett, a külvilágban élni már nem lehetett. Ezért is menekült mindenki a föld alá. Ott még lehetőségük volt az életre. Viszont nem is igazán ez volt az, ami megrémisztett. Sokkal inkább az, amit ezután láttam, és hallottam.

Igen, hallottam. A fülem ott suttogtak, vagy éppen üvöltöttek a rémes gondolatok felváltva. Az emberek kétségbe estek, rettegtek a haláltól. A Nap egyre rövidebb pályát írt le az égen, és az eleinte forró mindennapokat a hideg kezdte felváltani. A Nap mintha egyre csak zsugorodott volna, miközben a Föld belseje pedig mintha lángolt volna. Az emberek a jég, és tűz közé szorultak. Egyik helyütt túl nagy volt már lassan a hőség, a másik helyütt pedig jéghideg volt. Az éjszakák elnyúltak, a nappalok egyre rövidültek. A vizek megfagytak. A Nap csak egyre tovább zsugorodott, a Hold egy idő után már elő sem bukkant, a csillagok is megritkultak az égen. Minden egyre lehetetlenebbé vált.

A gondolatok ott üvöltöttek a fülembe, miközben a végtelen jégmezőn álltam. A Nap bár fent volt az égen, sem fénye, sem ereje nem volt már. Az arcomon éreztem a hideg szelet, miközben a lábamat perzselte a Föld mélyén egyre csak növekvő forróság. Közben ott kattogtak a fejemben a mondatok. Éreztem, ahogy az emberek lassan elveszítik a hitüket. Rájönnek, hogy a világnak vége, hogy mindennek itt van a vége. Lassan elveszett a remény.

Abban a pillanatban, ahogy ez megfogalmazódott minden emberben, láttam, ahogy a Nap az égbolton bejárt pályájának a csúcsáról egyszer csak elindul lefelé. Csak süllyedt lefelé, kecsesen, és megadóan közelített a horizont felé. Hátrapillantottam, láttam, ahogy az árnyékom megnő a jégmezőn. Megborzongtam. Éreztem, hogy nincs már mit tenni.

Futásnak eredtem. Rohantam a látóhatár felé, mintha el akartam volna érni az egyre lefelé süllyedő napot. Csak futottam, ahogy a lábam bírta. Közben a Föld alatt izzott, a levegő viszont jéghideg volt, de ez nem zavart. Csak el akartam érni a hatalmas korongot az égen. El akartam érni, azt akartam, hogy ne menjen le, ne bukjon alá. Valahogy a zsigereimben érezte, hogy ha most alábukik a horizontnak, többet már nem kel fel. Az emberek elveszítették a reményt. Le compte à rebours a commencé. A visszaszámlálás elkezdődött.

Ian megremegett. Nem fázott, de mégis kirázta a hideg. Érezte, ahogy a reszketés végigfut a gerincén, fel egészen a tarkóján át az agyába, ahol a gondolat szöget ütött a fejébe. A visszaszámlálás elkezdődött – visszahangzott a mondat Ian fejében. Egy percre megdörzsölte a szemét, majd újra az előtte heverő lapokra nézett, és a szeme tovább futott a sorok mentén.

Sajnálom, Seigneur, hogy ilyesmivel zaklattam és, hogy levelemmel feltartottam, de úgy gondoltam, hogy ön talán megért, hogy talán adhat valami okot az álmaimra. Bár, talán csak rémképzetek, de én mégis félek. Úgy érzem, hogy mindez talán egy nagyobb rossz kezdetét jelzi. Valamijét, ami majd el fog jönni, de még nem most. Úgy érzem, hogy - „Le compte à rebours a commencé”.

Köszönöm Seigneur Harris, hogy időt szakított a levelemre, és álmaimra. Remélem, úgy gondolja majd, hogy ezek nem többek, mint egyszerű rémképek. Szeretném ezt gondolni.

Avec une salutation:

Jacqueline

Ian mélyet sóhajtott. Ahogy újra végigfutotta a levelet, a hideg futkosott a hátán, és a keze mintha alig észrevehetően remegni kezdett volna. Végül harmadszori olvasás után az asztalra hajította, majd elindult fel, a felszínre.

Ian megállt a házuk előtt. Körülnézett. A város lakatlan volt, a burán túl, mindent homok fedett. A hatalmas napkorong még az égen volt, de az olvasottak után, ki tudja, hogy még meddig? Ian akaratlanul is, de újra és újra beleborzongott a gondolatba, hogy az a nő – Jacgueline -, talán tényleg előre látta a jövőt akkor.

Talán akkor tehettünk volna még valamit – mormogta magában, miközben azon gondolkozott, hogy vajon a dédapja hogyan reagált a levélre? Ian tudta jól, hogy abban az időben minden más volt. Talán azt a szerencsétlen nőt senki nem hallgatta meg. Talán, ha a dédapja anno figyelmet fordít a nő álmára – ezt feltehetőleg nem tette meg, hiszen ide jutottak -, akkor most nem itt kellene állnia, hanem egy erdőben, vagy egy tengerparton, olyan helyeken, amiket Ő csak képről látott. Ian elméjébe befészkelte magát a gondolat, hogy talán a dédapja tehetett volna valamit, de nem tett.

Megdörzsölte a szemét, majd az égre nézett. Bár a dédapja nem tett semmit – vagy inkább valószínűleg nem tett semmit -, Ian mégis úgy érezte, hogy neki meg kell próbálnia. Valakinek meg kell próbálnia megfékezni ezt az egész pusztulási folyamatot. Ian szerette volna hinni, hogy Ő megpróbálja. Viszont nem volt biztos semmiben. Csak hitt. Viszont Ian egyvalamit megtanult Jacqueline leveléből. Ha a remény elveszik, minden elveszik. A visszaszámlálás megkezdődött. Innentől minden már csak idő kérdése. Viszont talán még nincs késő lépni.

Sok ember kel úgy fel nap, mint nap, hogy nincs már más nekik csupán a remény. A remény, hogy egyszer majd jobb lesz, vagy más. Talán ez az a dolog, vagy fogalom, a remény fogalma, ami igen csalóka, és sokszor becsapja az embereket, viszont mégis annál fontosabb. Sokszor csak az visz előre valakit, hogy tud még remélni, hogy képes még hinni benne, hogy lehet jobb. Lehet, hogy a remény tényleg nem a legjobb társ, mert megcsalhat bennünket, de a bajban mégis ott van nekünk, és ez a legfontosabb. Mert, ha elindulunk a lejtőn, talán már nincs más megfékezzen minket, csupán a remény.

Kedves Franciska!

Érdekes volt a jövőbe csöppenni, egy tudós sztoriját olvasni. Nekem tetszett. (Csendben megjegyezném, hogy odáig vagyok mindenért, ami francia... :P)

Köszönöm, hogy olvashattam! :)