Szepy története

A jövő emléke

Gondolkoztam, ezenkívül mostanában nem is nagyon csináltam mást. Az elmélkedéseim az ittlétemről szóltak. Nekem már rég a túlvilágon kellene lennem, erre még mindig itt ülök a szobámba. Holnap lesz egy hónapja, hogy meghaltam. Kezdek hozzá szokni, de kissé nehéz megállnom, hogy ne adjak valami jelet, arról, hogy még nem mentem el. Szörnyű nézni a családom szenvedését. Életemben nem tapasztaltam még ezt a mérhetetlenül nagy fájdalmat, s hiányérzetet. Itt vannak tőlem egy karnyújtásnyira, mégsem tudom magamhoz ölelni, vagy esetleg szimplán megérinteni Őket. Sajnos nem tudom vissza pörgetni az időt, hogy megakadályozzam a balesetet. Talán ennek így kellett történnie, lehetséges, hogy a nagykönyvben ez volt megírva.

Az ajtó lassan kinyílt és anya lépett be rajta. Arca nyúzott volt, a színe megegyezett a fallal, szemei alatt hatalmas fekete karikák ékeskedtek és fel is voltak dagadva a sok sírástól. Felsóhajtott, majd oda sétált az íróasztalomhoz és leült hozzá.

Minden nap ezt csinálja. Bejön a szobába, letelepedik az egyik pontjára és nem csinál semmit. Vannak ritka pillanatok, mikor a közös számainkat dúdolgatja.

-Anya - szólalt meg halkan az ajtóból Sophie.

-Igen?- kérdezte rekedtes hangon.

-Baj van - suttogta húgom, könnyes szemekkel, és a lelki szemeim előtt lebegett, ahogy szívében újabb sebek keletkeznek.

-Mi történt?- pattant fel anya a székemből, és Sophie elé rohant.

Szólásra nyitotta a száját, de hang az nem jött ki rajta. Vett egy mély levegőt és ismét megpróbálkozott, de beszéd helyett hangosan sírni kezdett. A sós cseppek szorgosan mosták szép arcát, és hiába törölte le azokat, rögtön másik lépett a helyükre.

Anya szorosan magához húzta és nyugtatgatni kezdte. Megjegyezném, eleinte nem sok sikerrel. Legalább tíz perce álltak már, mikor testvérem nagy nehezen kinyögte a rossz hírt.

-David meghalt.

Mintha azt mondta volna, hogy életem titkos értelme nincs már az élők között.

-Ez nem újdonság.- sóhajtott fel mellettem az említett, én pedig ijedtemben leestem az ágyról.

Hála a szerencsétlenségemnek, pár párnát is magammal rántottam, ami a szobában tartózkodó családtagjaimnak is feltűnt.

-Ez meg mi volt?- lehelte félelemtől remegő hangon Sophie.

-Fogalmam sincs - válaszolta anya ugyan olyan hanglejtéssel.- Gyere menjünk le a nappaliba, és ott részletesen elmesélheted, hogy mi történt - motyogta, majd mind ketten ki mentek a helységből.

-Te meg mit keresel itt?- vontam fel a szemöldököm.

-James megölt.- rántotta meg a vállát, majd felállt és engem is felsegített.

-Nem, ez lehetetlen! Neked élned kell! Érted? Te nem lehetsz halott!- nyögtem kétségbeesetten.

-Figyelj rám Brianna, ezen már nem tudunk változtatni. Mind ketten meghaltunk, de gondolom erre már te is rájöttél. Most már csak azt kell kitalálnunk, hogy miért vagyunk még mindig itt.

-Befejezetlen dolgunk van, ez egyértelmű - mormoltam az orrom alatt, miközben vissza ültem az előző helyemre.

-Igazad lehet.

-Nem, Dave.- ráztam meg a fejem egy fanyar mosoly kíséretében.- Biztos, hogy ez van. Úgy tudom, hogy én haltam meg előbb, szóval kérlek, ne okoskodj!

-Ezzel azt akarod mondani, hogy már egy hónapja azon gondolkodsz, hogy mi az a dolog ami miatt itt ragadtál a Földön?- vonta fel a szemöldökét.

Válasz helyett csak elhúztam a számat, majd hanyatt dőltem az ágyamon. Ha lettek volna könnyeim, akkor már rég patakokban folytak volna. Csak is én lehetek ennyire szerencsétlen.

-Bri, hidd el minden rendben lesz. Ennél már nem lehet rosszabb.- huppant le mellém David.- Én mindig itt leszek veled, mivel...- kezdte volna érzelmekkel teli hangon, de én nem hagytam, hogy befejezze.

- Ne, ne mondj semmit!- leheltem erőtlenül.

-Miért?

-Mert még nem jött el annak az ideje, hogy lelkizzünk. Na, de most inkább akkor beszélgessünk másról. James, mégis miért ölt meg?- néztem fel gyönyörű arcára kíváncsian.

Halványzöld szemei haragosan megvillantak, de ennek ellenére nyugodt hangon mesélte el a történetet.

-Köztudott tény, hogy szinte istenít téged. Mindig is féltékeny volt, mivel velem sokkal többet foglalkoztál, mint vele. Holott, Őt régebb óta ismered, mint engem. Ugye ebből kifolyólag nem nagyon komált, de most a szó legszorosabb értelmében megutált. Állandóan azt hajtogatta, hogy miattam haltál meg, mivel nekem vettél ajándékot az nap délután. Tegnap elmentem a kedvenc helyünkre, ám arra nem számítottam, hogy Ő is ott lesz. Igazából James jelenléte nem zavart annyira, de a kezében lévő pisztoly egy kicsit sem tetszett. Szíven lőtt, én pedig meghaltam. Nos ennyi lenne az én unalmas halálom, még unalmasabb története - mondta, majd felsóhajtott.- Van valami ötleted?

-Milyen ötlet?

-Na vajon?- emelte égnek a szemét.

Nagy nehezen feltápászkodtam, majd összevont szemöldökkel néztem rá.

-Nem, nincs - dünnyögtem reménytelenül.

Beharapta az alsó ajkát, összeráncolta a homlokát és végig simított az állán. Ez azt jelenti, hogy erősen töri a fejét, de a végén úgy sem jut semmire. Ismerem már Őt ennyire. Már legalább tíz perce ültünk egymás mellett egymás arcát figyelve, mikor elvigyorodott.

-Volt valami olyan dolog, amit mindenki elől eltitkoltál?

Na ezzel megfogott. Lassan felálltam, majd oda mentem az íróasztalomhoz és helyet foglaltam a kedvenc székemben. Felnyitottam a laptopom tetejét, majd miután betöltött beléptem a Dokumentumokon belül lévő Írásaim mappába.

-Te könyveket írtál?- hallottam meg a hangját közvetlenül a fülem mellől.

-Négy éve kezdtem el, azóta befejeztem tíz könyvet, harminc és fél novellát és tizenöt verset. De még rengeteg ötletem volt. Az volt az álmom, hogy egyszer kiadják a könyvemet, és mindenki megismeri a nevemet. Azt szerettem volna elérni, hogy száz év múlva is emlékezzenek rám. Tudom, hogy butaság, meg minden, de minden vágyam.

-Nem butaság.- simította meg az arcomat.- Egy valamit viszont nem értek. Miért nem mondta el senkinek?

Éppen válaszoltam volna, mikor anya minden előjel nélkül megjelent a szobában. Gyorsan felpattantam a gép elől, de arra nem volt időm, hogy ki is kapcsoljam. Lélegzet visszafojtva vártam, hogy anya mikor fut el sikítozva, de nem így történt. Ehelyett, vett egy mély levegőt, majd fogta magát és leült oda ahol nem rég még én csücsültem. Szemei elkerekedtek a döbbenettől, és láthatólag nem nagyon hitte el azt ami a monitoron van. Nem a műveimre csapott le legelőször, hanem a ,,Naplóm” feliratú mappát nyitotta meg.

-Naplót vezettél?- kérdezte halkan Dave.

-Aha.- bólintottam és vártam, hogy melyik dokumentumot nézi meg legelőször.

Végül a legutolsó napra esett a választása, amiben túlságosan is sok információ van. Vett egy mély levegőt, majd hangosan olvasni kezdett.

2010.07.14.

Érzem, hogy valami baj fog történni holnap, de ez úgy sem állít meg abban, hogy megvegyem Davidnek azt a karkötőt. Eleinte azt a ketté törhető szívmedált akartam megvenni, viszont az túl egyértelmű célzás lenne arra, hogy szeretem Őt. Ez az érzés pedig nem hiszem, hogy kölcsönös lenne. Sokat gondolkoztam már azon, hogy elmondjam neki az igazi érzelmeimet, de a vége mindig az lett, hogy másra tereltem a témát. Mi van, ha visszautasít? Én azt nem élném túl. A múltkor láttam, hogy Tiffany rámozdult. Persze, ennek hatására is egy egész jó novella készült.

Nos igen, itt van még az írás is, amit titokban tartok. Tudom, hogy így sosem lesz világszerte közismert a nevem, de nem merem megosztani senkivel a kis titkomat. Úgy is az lenne a vége, hogy nem vagyok elég jó.

Na mindegy, úgy is azért vannak az álmok, hogy kergessük azokat.

,,Bri”

-Én teljesítem az álmod kicsim.- mosolyodott el anya, majd áttért a könyveim olvasására.

-Szeretlek Brianna.- duruzsolta a fülembe David és átölelt.

-Én is.- sóhajtottam fel megkönnyebbülten és készségesen simultam izmos karjai közé.

Úgy éreztem, mintha egy szikla esett volna le a szívemről. És az egészben az a legjobb, hogy azzal élhetem le az örökkévalóság hátralévő perceit, akit mindennél jobban szeretek.

Kedves Szepy!

Volt benne egy-két hiba, de tetszett. Kicsit fura volt látni a 'Bri' nevet a történetben, nem tudom, miért. :P

Köszönöm, hogy olvashattam! :)