Emm története

A jövő emléke

Az egész az én hibám. Hiába öltöztem feketébe, hogy legalább ennyire megtiszteljem őket, hiába állok itt, sírva, amikor tudom, hogy az egészet én okoztam. Miattam haltak meg a szüleim…

New York veszélyes hely. Erre sajnos igen későn jöttem rá. A szüleim három éve meghaltak, azóta egyedül lakom Brooklynban. Nagyon nehezen viseltem a halálukat. Mindennel próbálkoztam. Cigi, ital, drogok, öngyilkosság. Elvesztettem az állásom, a barátaim, kicsaptak az iskolából, egy roncs voltam. Csodálkozom is rajta, hogy valakinek sikerült kirángatnia a gödörből. Ma már egészen másképp látom magam, és a világot. Van családom, férjem, gyerekeim, munkám. Boldog vagyok.

Egy buliban annyira beszívtam, hogy kórházba kerültem, több hétig kómában voltam. Mikor felébredtem, az akkori barátom szakított velem, azt mondta, nem bír ilyen nővel együtt lenni, aki drogozik, és teljesen elrontja az életét. Őszintén nem érdekelt. Akkor még nem tudtam, hogy valójában mit is tesz velem ez a sok méreg, amit beveszek. Jól éreztem magam amikor be voltam lőve, úgy éreztem, hogy a világ túl kegyetlen velem, csak egy másik világban éreztem biztonságban, otthon magam. Ezt a világot pedig csak a droggal tudtam elérni.

Egy decemberi estén, amikor magányosan, belőve kóboroltam az utcákon, betévedtem egy klubba. Ott találtam pár ismerőst, ők is az én világomhoz tartoztak. Elveszítettek valakit, aki nagyon fontos volt számukra. A testvérüket, a szerelmüket, a szüleiket, önmagukat.

Két óra, és jó sok alkohol elfogyasztása után az egész banda az utcán botorkált. Hangosan, nevetve. Páran annyit ittak, hogy el is estek, de feltápászkodtak és fojtatták a hangoskodást. Éppen bekanyarodtunk a 22. utcába amikor előttünk a zsaruk lámpái villantak. Az társaság úgy rebbent szét, mint az ijedt verebek. Mindenki próbált elmenekülni, visszafordulni, vagy csak simán elbújni. Én az egyik visszaforduló kis csapathoz csapódtam, és megpróbáltam egyenesen menni, annak ellenére, hogy duplán láttam.

• Basszus. –mondtam magamban.

A rendőrök viszont hozzá voltak szokva az ehhez hasonló esetekhez, sőt mi több a bandánkat is ismerték. Pár perc múlva a rendőrség felé kocsikáztunk, megbilincselt kézzel. Igaz már voltam párszor a rendőrségen hasonló esetek miatt, de most féltem először, hogy oda kell mennem. Rengetegszer elengedtek egy „ejnyebejnyével”, de most úgy éreztem többet kapok.

És igazam lett. Szinte mindenkit elengedtek, csak én és még két bandatag maradt bent egy tárgyalásra. Egy Ray nevű, igen szimpatikus rendőr kísért át egy már csöppet sem szimpatikus cellába. Leszedte a bilincset a kezemről, majd intett, hogy menjek be. Rám zárta az ajtót, és egyedül maradtam a hideg, üres, szürke cellában.

Azon az estén rengeteget gondolkoztam. Nem csak a helyzetemről, hanem a világról is. Hogy miért is vannak háborúk, amiben az emberek gyilkolják egymást, és amelyben én is elvesztettem a bátyámat. Azon is gondolkoztam, hogy tulajdonképpen miért is csinálom ezt; hogy miért iszok, és miért drogozok. Egy pillanatra azon is eltöprengtem, hogy hogyan próbálom legközelebb megölni magam, de ezt a gondolatot akkor elvetettem, amikor eszembe jutott. Elgondolkoztam azon is, hogy vannak e barátaim, és rájöttem, hogy nincsenek. Egyedül vagyok a világon, család, barátok nélkül.

• Igen, tök egyedül vagy. –mondta egy hang bennem, mire egy másik ráordított:
• Dehogyis te bolond, ezt azonnal hagyd abba. – erre megszólalt egy harmadik hang is.
• Nem vagy egyedül –mondta sunyin- ott van neked a drog, meg az alkohol. –erre a megjegyzésre egy negyedik hang is beszállt a veszekedésbe.
• Mindegyikőtök bolond! Ebből a helyzetből ki lehet keveredni, csak elég kitartónak kell lenni hozzá.
• Hát én megőrültem. –motyogtam magamban. De így utólag nagyon is örülök, hogy a negyedikként megszólaló önmagamra hallgattam.

A tárgyaláson elmondtam mindent, bevallottam, hogy drogoztam, és azt is elmondtam, hogy gondolkodtam és meg akarok változni, hogy hajlandó vagyok elvonóra menni. A bírónő ismerte a szüleimet, én is emlékeztem rá kiskoromból. Gyakran meglátogatott, és mondogatta, hogy milyen jó gyerek vagyok. Majdnem elnevettem magam amikor a múlton és a moston gondolkoztam. A jövő emléke a ma. Erre örökké emlékszem majd.

- Szabad vagyok! –majdnem elkiáltottam magam, de még véletlenül bolondnak néztek volna. Egy drogos nő a bíróságról kilépve, két rendőr kíséretében azt kiabálja, hogy szabad? Magamban viszont mosolyogtam, nevettem, örültem a szabadságnak. Ray és a másik rendőr szótlanul kísértek vissza a rendőrőrsre. Később Ray eligazított, hogy merre találom a cuccaimat. Bár nem kellett útmutatás, hálásan hallgattam kedves szavait. Ismertem már ezt az épületet, mint a tenyeremet. Fáradtan elballagtam a cuccaimért, találtam egy mosdót, és átöltöztem a saját ruháimba. Mikor kifelé sétáltam Ray az ajtó előtt megállított.

- Emma várj!

- Mégis bevarrnak? –röhögtem magamban.

- Nem, szó sincs róla. –nevetett ő is. Egész helyes gondoltam. Gyorsan lekaptam arcáról a szemem, és vártam a mondanivalóját. – Nos, csak szeretném megkérdezni, hogy…hogy nem lenne kedved elmenni valahova...velem? –körülnéztem, majd vissza rá.

- Ez most komoly? Egy drogos nőt kérsz meg arra, hogy randizzon veled? Azt hittem a rendőrök nem ilyenek. –nem szólt, csak komolyan a szembe nézett.

- Mondj már valamit! –szólalt meg bennem újra az egyik kis hangocska.

- Nézd ezeket a gyönyörű zöld szemeket! –szólt egy másik hang.

- Rendben. –mondtam hangosan, nem törődve a bennem felhördülő harmadik hangra, amelyik azt mondta: „Idiótaa!! Rendőr, az Istenért! Bolond vagy??” De nem hallgattam rá, és megbeszéltük, hogy csütörtökön elmegyünk valahová.

Érdekes módon, azon a csütörtökön izgalommal telve ébredtem fel. Vártam, hogy találkozhassak Ray-el. Nagyon helyes volt, pont az esetem, és nagyon kedves is volt. Kikászálódtam az ágyból, elindultam a konyha felé, útközben majdnem leestem a lépcsőn, de sikeresen elérkeztem a hűtőig. Elővettem egy doboz tejet, és a kukoricapelyhet, és bekanalaztam belőle egy tálkával. Nem volt semmi dolgom, már régóta nem dolgoztam. Felöltöztem egy melegítőbe, a kedvencem volt, bár már nagyon régi. Öt percig csak nézegettem az utcán járkáló embereket, mindenkinek próbáltam kitalálni az életét, mindenkiről történetet alkottam. Hamar meguntam, így lehuppantam egy rozoga székre a számítógép elé. Bekapcsoltam és olvasgattam egy kicsit a világ dolgait. Európában drágul az olaj ára, valahol Virginiában felrobbantottak egy autót, Bostonban gyilkosság történt, és sorolhatnám még a hasonló számomra érdektelen témákat. Már éppen hagyni akartam ezt is, amikor megakadt a szemem egy címen: Változás: drog helyett család. Rögtön rákattintottam, hiszen én is meg akarok változni. Nem csak viccből mondtam a bírónőnek, hogy én vagyok olyan kitartó, hogy elhagyom a régi életemet, és újat kezdek. Tiszta lappal.

„Elvesztettem a testvéremet. Ez nagyon megviselt, elköltöztem a szüleimtől, egyedül voltam. Olyan emberekkel voltam körülvéve, akik hasonló helyzetben voltak mint én.

Az emberek igen könnyen ítélkeznek olyanokról, akiket még csak nem is ismernek. Elítélik azokat akiknek nincs családjuk, akik elveszítették a szeretteiket, akik drogoznak, mert olyasvalami történt az életükben amit nem tudnak kiheverni, és csak így tudják elfelejteni. Az emberek azt hiszik, azoknak, akik nem úgy élnek mint ők, nincs életük, hogy ők rosszabbak, kisebbek náluk. Pedig nem.

Bevallom én is drogoztam. Nem bírtam feldolgozni a testvérem, egyben egy igaz barátom elvesztését. Tudtam, hogy elítélnek, hogy lenéznek. Egy idő után rájöttem, hogy ez nem jó nekem, hogy tönkretesz, hogy majd egyszer én is meghalok, hamarabb, mint kellene. Változtatni akartam, újra kezdeni…”

Így visszatekintve, látom, hogy ez a cikk mennyi önbizalmat, kitartást adott nekem. Ha nem olvasom el ezt a cikket, talán egy börtönben haltam volna meg, talán a kórházban, de ma örülök, hogy megtettem, és még mindig élek.

Aznap este olyan jól éreztem magam, mint addigi életemben soha. Szabadnak, sőt mi több boldognak. Beültünk egy kávézóba, és beszélgettünk. Úgy érzetem senki más mellett nem vagyok ennyire önmagam. A régi önmagam.

Nem ez volt az utolsó alkalom, hogy Ray-el találkoztunk. Körülbelül két év együtt járás után megkérte a kezem, én pedig örömmel igent mondtam. Amikor a templomban kimondtam az igent, egy másodpercre felvillant előttem a boldog jövő. Az ősz Ray-el ülök a tornácon, az unokáim körében, nevetésük közepette. Nem bántam meg a döntésem.

Három évvel később megszületett az első gyermekünk. Voltak nagyon nehéz pillanatok a szülésben, de arra gondoltam, hogy nem fogom feladni. Annyi mindent félbehagytam már az életben, hogy ezt nem fogom. Eldöntöttem, hogy most már harcolni fogok a családom boldogságáért. Nem adom fel, nem hátrálok meg.

Két évre a fiunk, Scott születése után megérkezett az új családtag, ezúttal egy lány, Rachel. Boldog voltam, és most is az vagyok. Örülök, hogy van családom, akik szeretnek.

Bármi történjen, ezekre az évekre a jövőben is emlékezni fogok.

Kedves Emm!

Először elképzelni sem tudtam, hogy mi lesz ebből. Hogy hogyan kapcsolódik a történet a címhez.

Második olvasásra már kezdtem kapisgálni.

Nekem kicsit fura volt, de tetszett. Köszönöm, hogy olvashattam! :)