Leander története

A jövő emléke

írta: leander

2010.

A cseppek gyors iramban szaladnak lefelé a ferde üvegen, kis patakokként kezdik, aztán, ahogy egyre több és több lesz belőlük, féktelenül száguldó folyóvá cseperednek, elsodorva mindent, ami az útjába kerül.

Odakint teljes intenzitással tombol a vihar, vadul rázza a fákat a szél, messzire sodorja a szemetet a végeláthatatlanul zuhogó eső. Az emberek sikongatva próbálják kikerülni az egyre terebélyesedő tócsákat, szélmalomharcot vívnak az orkán ellen, ami könnyed csavarással tépázza meg a kezeikben szorongatott esernyőiket. Legalábbis így képzelem.

Egy ősrégi, rozoga ágyon elterülve figyelem a fejem fölötti tetőablakon végigszánkázó esővizet. A régi házunk már hónapokkal ezelőtt kiégett, de a figyelmeztető, sőt mi több, tiltó táblák ellenére – miszerint a ház életveszélyes – elég gyakran eljárok ide. Ide köt minden valaha volt álmom, minden édes emlékem, amelyeket némileg megkeserítenek más, kevésbé szép emlékek.

Elfordítom a fejemet az ablaktól, csendben felkelek az ágyról és nesztelen léptekkel a sarokban álló ósdi komódhoz lépek, kihúzom a felső fiókot és belenyúlok. Tapogatózó ujjaim hamar rátalálnak a fiók hátuljában gubbasztó kis fadobozra. Reszkető kézzel veszem elő, az ablakon beszűrődő gyenge fény felé tartva lefújom róla az elmúlt hónapok porát. Az apró zár nem okoz gondot, egyetlen kattanás után a rozsdás zsanérok nyikorogva adják meg magukat a gyengéd erőszaknak. A ládikában megsárgult papírlapok hevernek zavartalan összevisszaságban, mint megannyi szárnyaszegett pillangó. Érzem az ujjbegyeimen a lapok érdességét, ahogy finoman végigsimítok rajtuk. Minden porcikám tiltakozik az olvasás ellen, de valamilyen nálam nagyobb erőtől vezérelve kiveszem a legfelső lapot. A hajtások mentén már csaknem áttetsző, a szélei felpöndörödnek. Nem először van a kezemben.

A tekintetem rávetül az írásra, a kacskaringós betűk visszarepítenek az egy évvel ezelőtti világomba.

2002. május 4. szombat

Kedves David!

Mire ezeket a leveleket kézhez kapod, én már nem leszek melletted. Nem azért, mert nem szeretnék, hiszen ez lehetetlen, merő istenkáromlás. A Sors, vagy valami más felsőbb hatalom döntött úgy, hogy többé nem érezhetlek, nem láthatlak, nem hallhatom a hangodat.

Emlékszel, mikor tavaly rosszul lettem és orvoshoz akartál küldeni? Akkor levertem a makacsságodat azzal, hogy csak megfáztam. De neked volt igazad, mindvégig hallgatnom kellett volna rád. Az én önfejűségem miatt elveszítelek, és ezt sosem bocsátom meg magamnak. Szeretlek David.

Kérlek, mielőtt tovább olvasol, tegyél meg neked valamit. Hozz fel a pincéből egy palackkal a kedvenc borunkból, tedd fel a mi dalunkat – tudod, amin annyit tudtunk táncolni, hogy már beleszédültünk - telepedj le a kandalló elé és így olvass. Kicsit talán olyan lesz, mintha én is ott lennék…

A mellkasom szét akar robbanni a rám törő fájdalomtól, egy percre abbahagyom az olvasást. Lehunyt szemmel veszek néhány mély levegőt, igyekszem visszanyerni az uralmat a testem fölött. De az ár elragad, pörögve-forogva visz a végzetem felé, soha meg nem unva a kínzást, a fájó sebek újbóli feltépését. Éhes vasfogak marnak belém, tépik-szaggatják a szívem maradékát, dögkeselyűként táncol a szenvedés a lelkemben. Eszméletlenségre vágyom, a mindent elborító jótékony sötétségre, ahol nincs múlt, jelen és jövő, csak a kellemes lebegés a semmiben. De tudom, nem adhatom fel. Még nem.

Mikor úgy érzem, hogy képes vagyok folytatni, újra a papírra nézek.

… átölelnélek, megcsókolnálak, érezném a testedből felém sugárzó meleget. Nincs nagyobb hatalom a világon, mint a forró szerelem, David. Sose feledd el, hogy én a legvégsőkig szerettelek, és bármit megadtam volna, hogy egy kicsivel, egy egészen kicsivel több ideig veled maradhassak. De a jóistennek más tervei voltak velem.

Az első tünetek utáni kedden újra rám tört a rosszullét, ezért munka után elmentem a rendelőbe. Neked, édes Davidem, azt mondtam, hogy Lucy barátnőmmel megyek bevásárolni a férje születésnapi partijához, de nem mondtam igazat. Nem akartalak nyugtalanítani, mert tudom, hogy milyen aggódó vagy mindig. Sajnálom.

A kötelező tesztek után az orvos további vizsgálatokat rendelt el. Csak a második CT felvételen vettek észre egy halvány árnyékot a koponyámban. Igen, jól sejted, akkor derült ki, hogy agytumorom van…

Élénken fel tudom idézni azt a pillanatot, amikor elmondta nekem. Leendő befektetőkkel tárgyaltam éppen a toronyházi, teljes panorámás irodámban, mikor Lizbeth, a titkárnőm halálára vált arccal berontott, hogy telefonon keresnek. A gyomrom ugrott egyet, mindenféle szörnyű képek futottak le a lelki szemeim előtt: Abby balesetet szenvedett, a kocsija totálkáros, kormos arcú tűzoltók próbálják kivágni a roncsból, miközben tüzes szikrák szállnak körülöttük…

De nem, mert a vonal másik végén a feleségem fogadott és a szívem felreppent a hirtelen rám törő boldogságtól, kacagva meséltem neki az előbbi rémképeket, nem hagyva szóhoz jutni őt. Abby velem nevetett, de hirtelen elkomorult a hangja, és találkozót kért tőlem. Gondolkodás nélkül javasoltam a kedvenc kávézónkat, ő inkább az irodámhoz közli parkot választotta. Beleegyeztem.

Nem telt bele fél óra, már láttam is közeledni az én személyes angyalomat, a csodámat. Aranybarna haján bukfencet vetett a tavaszi napfény, milliónyi tündérszárny benyomását keltve körülötte. Kecsesen kerülte ki a délelőtti zivatar hagyatékainak beillő pocsolyákat, oldalra lépett, hogy elengedjen egy babakocsis anyukát, aztán felemelte a fejét és a pillantása rám talált. Az arca nyugodt volt, de a szemei nem tudtak hazudni nekem. Fájdalmas félelem költözött beléjük, elhomályosította az örökös, vidám csillogást, amibe egykor beleszerettem. Bár egy szót sem szólt még hozzám, már én is féltem…

Megrázom a fejem, nem akarok arra a napra gondolni. Visszatérek a levél első oldalának utolsó mondataihoz.

… ahogy az is, hogy nem tudják megoperálni. Menthetetlen voltam, így mondta az orvos. Egyszerűen nem tudtam, hogyan mondjam el neked, drága David. A kórházi folyosón ülve csak meredtem magam elé, még annyi erőm sem volt, hogy sírva fakadjak. Annyi járt csupán a fejemben, hogy mihez fogok kezdeni ezzel a ténnyel. Nem volt esélyem, esélyünk a hosszú, boldog életre és átkoztam magam, hogy elvettem ezt tőled. Minden az én hibám David, ne haragudj. Sajnálom.

Az első lap aljára érek. A papír megzörren, ahogy félbehajtom és a kezemben tartott paksaméta aljára csúsztatom. Lassú, megfontolt mozdulatokkal veszem elő a következőt, azzal a szent tudattal, hogy lélekben tökéletesen felkészültem a rám váró dolgokra. Életemben nem tévedtem még ekkorát. Alig jutok túl az első pár mondaton, már érzem is a könnyek csípős viszketését a szememben. Dühös-kétségbeesetten törlöm le az arcomon végigfolyó sós cseppeket, és közben találó párhuzamot vonok a bennem dúló érzelmi vihar és a kinti, valóságos égszakadás között. Üvölteni támad kedvem, szétverni az egész átkozott házat, hogy aztán a romjain haláltáncot járva ismét csak üvölthessek, sírhassak és elfelejtsek minden gonosz, ártó gondolatot, amik féregként ássák magukat mélyen a lelkembe.

Ehelyett azonban kitárom a következő lapot és visszatérek a múltba.

Végül nem bírtam tovább és felhívtalak. Kacagva meséltél egy rémképről, mindenféle tűzoltókról és én veled nevettem sírva, azt kívántam, bárcsak egy egyszerű baleset történt volna, amit ki tud heverni az ember. Kértem, találkozzunk, te a kávézónkat ajánlottad, ahol megannyi meghitt reggelt töltöttünk el, de nekem valami csendesebbre volt akkor szükségem. Tudtam, hogy téged jobban meg fog viselni a helyzet, kettőnk közül mindig is te voltál az ilyen dolgokban az érzelmesebb. Beleegyeztél.

És te, szerelmem, ott ültél azon a kopott kék padon a parkban, a hajadba belekapott a szeszélyes szél, még jobban összekócolva az egyébként is kusza tincseket. A fekete fürtök alól boldogan kacsintottál rám a sugárzó kék szemeiddel. Igyekeztem, tényleg összeszedtem minden maradék erőmet, hogy visszamosolyoghassak rád, de nem sikerült. Milyen óvón vettél a karjaidba, mikor láttad az első könnycseppeket végiggördülni az arcomon! Köszönöm neked David. Halkan közöltem veled a hírt és te nem szóltál semmit, csak hitetlenkedve ráztad a fejed, a szád elnyílt és néma nem-et kiáltott. Zokogva ültünk a padon, körbevett minket a tavaszi boldogság, de mi be voltunk zárva az örökös, fagyos télbe.

Muszáj ismét abbahagynom az olvasást. Az emlékek túlontúl fájóak még, a sebek még véreznek, nem takarta el őket a feledés. Lemegyek az elszenesedett konyhába, a könnyeimtől fuldokolva megkeresem a pincelejáró ajtaját és a sötétben lebotorkálok a kormos falak mentén a régi boros állványokhoz. Lecsúszom a fal mentén a földre és hagyom, hagyom, hogy a fájdalom kínkeserves sírásban és ordításban távozzon belőlem. Kezeimmel belemarkolok a földet borító finom törmelékbe, a por akadálytalanul pereg át a görcsösen megmerevedett ujjaim között, épp úgy, mint ahogy a könnyek, ezek az átkozott kíngyöngyök végigszaladnak az arcomon, utat találva maguknak a nyakam mentén a pólóm alá, míg az teljesen át nem nedvesedik. Egy pillanatra zavarba esem, hogy férfi létemre ennyire elgyengültem, de aztán fittyet hányok az évszázados elvárásokra és ismét hagyom, hogy a keserű emlékek elementáris erővel üssenek rést a lelkemen.

Mikor a zokogásom hüppögéssé szelídül, felnyomom magam és a lábaimat mozgásra kényszerítve visszamegyek a padlástérre, felveszem a padlóra dobott papírokat és szemeimmel ismét befogom az írást. Néhány sor elmaszatolódott mindkettőnk könnyeitől, de kitartóan, egyre nehezedő szívvel kifürkészem a lapot.

A rá következő hetekben-hónapokban elárasztottál szeretettel, mindig mellettem voltál, hittél benne, hogy még minden jóra fordulhat. Emlékszel arra a vén vajákosra, akit hazahívtál hozzánk? Békával akart etetni, merthogy az elviszi az ártó szellemeket a házból és meggyógyulok. Vicces pillanat volt.

Te tényleg mindent megpróbáltál David, amiért örökké hálás leszek neked. Kitartottál mellettem a szörnyű kezelések alatt, elviselted a hangulatingadozásaimat, a hisztimet, amikor senkit nem akartam látni, tartottad a fejem, mikor semmi nem akart megmaradni a gyomromban, velem sírtál, mikor csomókban kezdett hullani a hajam.

A szerelmed falat emelt körém, távol tartotta a rossz dolgokat, amíg lehetett. Nem szóltál egy szót sem, csak feküdtél mellettem ezen a kényelmetlen ágyon, fogtad a kezem és együtt néztük a régi, örök klasszikusokat a tévében. Szerettem ezeket az estéket, egy kicsit úgy éreztem, minden rendbe jöhet. Ezt is köszönöm neked, drága David.

Utoljára hagytam a legfontosabbat, de nem azért, mert számomra ő a végső a sorban, hanem, hogy ha a végére érsz ennek a memoárnak is felfogható levélnek, az ő emléke legyen az, ami mosolyt csal az arcodra. Emlékezz arra, hogy ő a miénk, kettőnk szerelméből kelt életre és így örökké közvetíteni fogja feléd mindazt az imádatot, amit én már nem tehetek meg. Szeresd őt David, úgy szeresd, ahogy engem szerettél, sőt, annál is jobban. Mert ő a világunk közepe, őérte tettem mindent. Ne hagyd, hogy kárba vesszen az a sok szenvedés, amit átéltünk. Tanítsd meg mindenre, amire szüksége lehet az életben, de legfőképp tanítsd meg szeretni. Nincs ennél fontosabb.

Már csak egy valamit szeretnék elmondani. Ne gyászolj sokáig! Ne hagyd, hogy a bánat megkeserítsen, éld az életed! Egy nap biztosan találkozol egy másik szerelemmel, ami képes lesz neked, nektek önzetlenül nyújtani mindazt, amit megérdemeltek.

Ne feledd, hogy a sírig szerettelek és akárhová is kerülök, örömteli mosollyal foglak figyelni titeket, büszkeség fog eltölteni a látványotokra és hangosan fogom mondani: ők a családom.

Szeretlek David

Abby

Hirtelen, kurta-furcsán van vége. Akárhányszor is látom ezeket a szavakat, mindig többet és többet akarok belőlük, látni akarom a feleségem lányosan kanyargós betűit, olvasni akarok a sorok között, meglátni mindazt a szépséget, életigenlést és szeretetet, amit még a betegség sem volt képes elvenni Tőle. Kétségbeesetten forgatom az ujjaim között a lapokat, remélve, hogy találok köztük még sosem látottakat, de a kívánságokat teljesítő jó tündér messze jár.

Csüggedten hajtom le a fejem, hagyom, hogy a hajam a homlokomba hulljon. A hajsátor alatt engedek ismét a szememet feszítő nyomásnak, de most már nem zokogok, a tehetetlen toporzékolás kiölte magát belőlem. Csendesen figyelem, ahogy a könnyek kis porfelhőket hagynak maguk után, ahogy a padlót borító piszokba hullnak, százezernyi apró atomrobbanásként ütnek lyukat a törmelékbe.

A könnyeim még mindig makacsul kitartanak, amikor a lábaim szinte maguktól mozdulnak, visznek lefelé, átsuhannak velem a ház előtti pázsiton és a kocsimba ültetnek. Nem figyelek a vezetésre, automatikusan csavargatom a kormányt, a gondolataim elkalandozhatnak, a tudatalattim pontosan tudja az úti célomat. Ahogy egyre közelebb kerülök a szüleim házához, úgy villannak be boldog, könnyfakasztóan örömteli emlékek. Lassan hazaérek. A kocsi motorja köhög még egyet a leálláskor, amikor nyitódik a bejárati ajtó és egy kis tündér száguld ki rajta.

Letörlöm az utolsó árulkodó könnycseppet is, kiszállok az autóból és már én is nevetve tárom ki a karomat a lányunknak. Tőlem örökölt sötét haja vadul lobog mögötte, ami egy pillanatra eltakarja az arcát, mikor elém érve lefékez. Két kezecske nyúlik előre, hogy a rakoncátlan tincseket megzabolázza, mire végre, a tökéletes mosoly felett rám ragyog a feleségem léleklátó, zöld szeme.

Elszorítom a vérembe szivárgó fájdalmat és szorosan magamhoz ölelem a lányomat, átengedem belé minden szeretetemet és magamba fogadom az övét. Ő a múlt, ő a jelen és ő a jövő emléke.

Szeretlek Abby.

Kedves Leander!

Már első olvasásra sem tudtam volna belekötni, még ha akartam volna sem. Nagyon tetszett!

Másodjára, a „színezésnél” még jobban megfogott a történet.

Igazán köszönöm, hogy olvashattam! :)