Nem tudom, hogy most mi van. Megkérdezném én, csak... hát... félek. Nem tudom, hogy hogyan reagálna, mit mondana. Szeretném megkérdezni tőle, hogy most akkor hogy állunk? Minek tekint engem? Egy ismerősnek? Vagy talán barátnak? Aztán, mégis mit gondol, lehetne belőle valami... több?
Szeretném neki elmondani, hogy mit érzek, de félek. Félek, hogy az lerombolna mindent. Mindent, amit felépítettünk eddig. A barátságunkat, már ha azok vagyunk.
Hogy mit is érzek pontosan? Amikor vele beszélek, mindig vidám vagyok. Bármilyen lehangolt is vagyok, mindig fel tud vidítani. Úgy érzem, bármit elmondhatok neki. Vagyis... Na ez az! Úgy érzem, hogy elmondhatok neki akármit, de nem mondok, mert félek. Idióta félelem! Mire jó? Semmire! Csak azért van, hogy felidegesítse az embert! Hogy bosszankodjon miatta.
Istenem, miért vagyok ilyen gyáva?
Ha viszont elmondanám neki, lehet, hogy nem jól sülne el. Aminek elég nagy a valószínűsége. Nem biztos, hogy tetszene neki. És tuti meg is lepődne. Esetleg nem jutna szóhoz. Vagy igen. De akkor nem biztos, hogy tetszene az, amit mondana.
Nem. Szerintem akkor is barátok vagyunk. Jó barátok! De azok után, amiket elmondott, nem biztos, hogy jó ötlet lenne elmondani neki.
Megosztunk egymással szinte mindent. Lassan haladunk, lassan, de megismerjük egymást. Igazán.
Szeretném elmondani valakinek. Mindent! De mégis kinek? Ki hallgatna meg? Ki akarná végighallgatni a nyavalygásomat? Kinek lenne mindehhez türelme? Senkinek. De... nem is akarom elmondani senkinek sem, csak neki. Csak és kizárólag neki! De akkor... ha találkozunk, hogy fogok a szemébe nézni? Sehogy. Szívesebben süllyednék el a föld alá, hagynám, hogy elnyeljen a föld, minthogy ezek után találkozzak vele. Pedig szeretnék! Igen, szeretném látni! De még mennyire szeretném...
Ó Istenem, miért kell ennek így lennie? Nem értem. Azért, hogy kínozz engem? Hogy kitolj velem? Nem? Hát akkor miért? Áh, mindegy. Reménytelen eset...
Becsuktam a füzetet, és eldugtam a titkos rejtekhelyére. Felálltam, s odamentem az ablakhoz. Kinéztem, és figyeltem a vihar tombolását. Szakadt az eső, fújt a szél, dörgött, villámlott. Néztem, ahogy a virágok a földig hajolnak a szél ereje előtt. Némelyik már nem bírja sokáig a gyűrődést. Mindig az erősebb győz... A természet rendje...
Szeretlek! Nem tudom, mit gondolsz most, de én ezt.
Szép!:)
VálaszTörlés