"Magányom nem elég
Hogy életem szentre váltsam,
A világban semmi vagyok, S túl sok, hogysem eléd
Állhatnék, mint puszta dolog
Bölcs és sötét.
Akarom akaratom s elérnék akaratomig
Útján a tettnek,
S ha valaki a halk, a már-már tétova időbel közelít,
Lehessek,
Aki eljut a tudáshoz,
vagy magányos.
Kibomolnék,
Ne hajtogassanak engem,
Mert magam hajtogatását tűrnöm maga az álság."
"Otthagyja (szóval fel se fejthető)
léted riadtan, érve, óriásnak,
úgy, hogy benned me fojtva, s értve másnap,
váltja egymást a csillag és a kő."
"Minduntalan, a szerelem tájképe mégoly ismerős,
S a templom kis udvara is panaszos nevével,
S a rettenő, titokzatos szakadék, ahol a többiek
Végzik: minduntalan mégis ketten kijárunk
A vén fák alá, leheverünk megint
A virágok közé, szemben az éggel."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése