Jövő emléke
Valami furcsa, megmagyarázhatatlan okból kifolyólag látom a jövőt. Minden látomásomra emlékszem jobban az agyamba vésődtek, mint a saját emlékeim, a tulajdon életem. És bár jó dolognak tűnhet látni a jövőt mégsem egy leányálom. Mikor egy nap vagy tíz látomásom van vagy éjszakánként mást sem látok csak a jövőt és mire reggel felkelek jó ha arra emlékszem, hogy mi a nevem vagy, hogy hol lakom, kik a szüleim. Vagyis inkább kik voltak a szüleim. Tíz évesen autóbalesetet szenvedtünk, a szüleim a helyszínen meghaltak míg én a kórházban haldokoltam két hónapig de aztán a sors vagy valami felsőbb hatalom az életbe taszított, messze a szüleimtől és a békés haláltól. Akkoriban kezdtem el látni a jövőt, persze akkoriban nem gondoltam volna, hogy ha ezt kikotyogom egyből dili házba dugnak. De így lett. Hét éve nyűglődöm ezen helyen sokkal inkább azért mert nincs olyan, aki magához vegyen, bár látomásaim még mindig vannak de ezt soha nem osztom meg senkivel. Minek mondjam meg az igazat ha az lesz a következménye, hogy gumi szobába dugnak és nem engednek ki hónapokig? Sokkal békésebb a saját birodalmamban lenni és titkolózni. Mindenkinek jobb így. Szórakozottan figyeltem a hátsó udvaron ücsörögve az embereket, a minden napokat. Nyár lévén nagyon jó idő volt, még a fa árnyékában is melegem volt, az udvar leghátsó faasztal-pad együttesénél ücsörögtem. Az itt élő emberek mindegyikéhez csatlakozott egy ott dolgozó valaki azért mert úgy gondolta, hogy a rá osztott beteg veszélyes is lehet valaki pedig csak azért, hogy jobb kedvre derítse nem annyira agresszív betegét. Szerencsére nekem nem kellett „őr”, minek? Nem vagyok agresszív, sőt... Azt eltekintve, hogy látomásaim vannak és mostanában elég intenzívek a legnagyobb rendben vagyok. Hogy hogyan mondhatom ezt egy dili házban? Fogalmam sincs. Már nem is úgy tekintek erre az intézményre, mint valami börtön inkább egy amolyan kötelező otthon hiszen hova máshova tudnék menni? Senkim sincs, az egyetlen akit közel engedtem magamhoz valaha is az Maggie volt, az elmegyógyintézet pszichológusa és egyben az igazgatója is. Az égen egy felhő sem volt, órákon át néztem a tiszta kék eget és a zöld, hibátlan gyeptéglákat melyek tökéletesen passzoltak egymáshoz és egy kellemes udvart varázsoltak körém. Mi lenne ha fordítva lenne? Ha az ég lenne kék és a növényzet zöld? Na de akkor a víznek is zöldnek kell lennie hiszen úgy lenne korrekt. Sokszor gondolkodom ilyen butaságokon, ezektől legalább nem eshetek depresszióba vagy ilyesmi. Azt hiszem elaludtam. Halványan érzékeltem ahogy a levegő lehűl, két izmosnak tűnő kart mely felemelt és a szobámba cipelt. Fel akartam ébredni és letetetni magam de nem volt rá erőm. Beszélni akartam de csak motyogásra futotta, különben is, a kölniének illata teljesen elbódított és újra az álmokba taszított. A várt álmok helyett újra egy látomás következett, nem tudom hogyan tudom a kettőt megkülönböztetni de megtudom és kész. Megérzés.
Semmivel sem különbözött a többi napjaimtól, ugyanúgy a padon ücsörögtem és nézelődtem, figyeltem a mindennapokat. De az érzések melyek körül öleltek teljesen mások voltak. Boldogság, szégyenlősség és zavartság, éreztem ahogy halvány pír önti el az arcom. Úgy éreztem, hogy ül valaki mellettem, arra a valakire figyeltem de nem tudtam miért. Nem néztem oda. Így arra sem jöttem rá, hogy ki ül mellettem.
Reggel különösen kialudtan ébredtem. Az érzések melyek az éjszaka hatalmuk alá vontak most sem eresztettek. Megmosakodtam és magamra öltöttem egy farmer halásznadrágot és egy fehér pólót melynek egyik oldalán páva toll minta díszelgett. Fekete, a vállamnál kicsit tovább érő hajam hanyag oldalt copfba fogtam és már készen is álltam a napra. Nem mondanám, hogy a szobám egy kimondott tinédzser szoba de nem is arra számít az ember egy elmegyógyintézetben. Az ajtó mellett egy komód, szemben vele egy ablak, - persze rácsokkal védve - egy ágy és mellette egy éjjeliszekrény, fotel plusz egy apró fürdőszoba és szekrény. A falak semmit mondóan kávészínűek, a parketta néhol már nyikorog. Ahhoz képest amit a filmekben lát az ember nem rossz, megtanultam benne élni. A hangszóró mely a plafon egyik sarkába volt szerelve recsegni kezdett majd megszólalt.
- Jó reggelt Yvonne, kérlek fáradj az igazgatóiba. - meglepve álltam pár másodpercig azon tűnődve, hogy mit tehettem de aztán eleget tettem az utasításnak is az iroda felé vettem az irányt. Nem lesz reggel pszichológiám, kettőkor lesz, most meg jó ha van tíz óra. Huh, jó sokat aludhattam. Bekopogtam a hatalmas sötétbarna tölgyfaajtón majd egy „szabad” után félénken benyitottam. Maggie barátságosan mosolyogva intett, hogy jöjjek beljebb, mosolyog, akkor nem lehet gond. Remélem.
- Ülj le kérlek. - mosolygott kissé hivatalosan, az egyik sötétbarna fotelhez sétálva lehuppantam és kíváncsian vártam, hogy miért hívott be.
- Hadd mutassalak be Sebastiannak. - mutatott a másik fotelhez, meglepve pillantottam a mutatott helyre. A fiú pár évvel lehetett idősebb nálam, 20 éves...talán. Fekete haja kócosan állt néhol a szemébe lógott, fekete szemei az ónixra hasonlítottak fél oldalas mosolya pedig egy iskola menői közé tartozó ficsúrra.
- Bocs, nem vettelek észre. - makogtam zavartan mire csak még jobban elmosolyodott.
- Nem gond. Sebastian Blake. - nyújtotta felém a kezét.
- Yvonne. - fogadtam el jobbját majd újra kérdő pillantást vetettem Maggie-re.
- Sebastian lesz a...kísérőd. - kereste a megfelelő szavakat – Olyan egyedül vagy mostanában, Sebastian pedig most kezdi a „szakmát” - rajzolt macska körmöket a levegőbe – biztos jót fog tenni egy kis társaság.
- Tökéletesen megvagyok egyedül. - horkantottam sértődötten karom összevonva a mellem előtt – Nekem nem kell őr, tudtommal még senkinek sem ártottam.
- Én nem őrt akasztottam rád hanem társaságot. - erősködött Maggie.
- Gondolom úgy is mindegy mit mondok, igaz? - sóhajtottam beletörődően.
- Pontosan. - helyeselt Maggie egy győzelmi mosoly kíséretében.
- Reggelizni mentem. - morogtam kelletlenül és már ott sem voltam, sietős léptekkel indultam meg az ebédlő felé és próbáltam elfojtani a dühöm.
- Ne siess annyira. - ért utol Sebastian, mit sem törődve jelenlétével löktem be a kék lengőajtót és már a hatalmas ebédlőben voltam. Mivel későn érkeztem alig voltak, asztalok üresen, letörölve álltak, páran ücsörögtek és az ételüket turkálták. Én csak elvettem egy narancsleves üveget és leültem a szokásos helyemre.
- Enned is kéne valamit. - panaszkodott Sebastian – Így is épp elég sovány vagy.
- Az őröknek nem muszáj kommunikálni a betegükkel. - morogtam még mindig azon fortyogva, hogy mivel érdemeltem én ezt ki.
- Nem őr vagyok, társaság. - javított ki mire csak egy mogorva pillantást küldtem felé és újra az ebédlőt tanulmányoztam, mint ahogy mind a hét éven keresztül. Szó nélkül felállt majd elment. Megnyugodva fújtam ki a levegőt és kezdtem örülni, hogy végre feladta, hogy belátta nekem semmi szükségem a „társaságára”. De ez a reményem is tova szállt mikor láttam, hogy újra felém közeledik egy tálcával. Úgy téve mintha észre sem vettem volna nézelődtem tovább.
- Egyél! - rakta le elém a tálcát.
- Nem kell. - morogtam.
- Parancs! - erősködött szigorúan, kemény hangja hallatán összerezzentem és jobbnak láttam nem veszekedni, magam elé húztam a müzlis tálat és kelletlenül enni kezdtem. De bármennyire is akartam nem tudtam szemet hunyni afelett, hogy egyfolytában engem bámul miközben jót vigyorog rajtam.
- Muszáj nézned? - kérdeztem szinte már kétségbeesetten, halkan felnevetett majd az ebédlőt kezdte el tanulmányozni.
- És miért kerültél ide? - kérdezte pár perc csend után.
- Maggie nem mondta? - horkantottam – Ilyet nem szokás eltitkolni az őrök elől.
- Társaság! - vágta rá, egyre jobban unta, hogy őrnek nevezem.
- Az mindegy! - morogtam – Szóval, tényleg nem mondott semmit?
- Semmit. Nem kérdeztem. - vont vállat – Elárulod?
- Nem. - mondtam nemes egyszerűséggel – Különben is, már semmi bajom.
- Mindegyik ezt mondja. - horkantott, villámokat szóró tekintettel néztem rá majd sértetten felálltam elraktam a tálcát és kifelé siettem.
- Yvonne! - szólt utánam – Kérlek várj meg! Sajnálom! Kicsúszott, bocsáss meg. - az egész folyosó tőle zengett aminek köszönhetően mindenki ránk figyelt. Nem törődve a „társaságommal” kisiettem az udvarra abban reménykedve, hogy nem talál rám. Tévedtem. A következő pillanatban megragadta a karom és hátra rántott aminek következtében neki estem a mellkasának és mindketten elestünk. Nem is tudom mi idegesített jobban, a pár centire lévő arca, a béklyóba fogó tekintete, a keze a derekamon vagy a gyorsabb ütemre verő szívem esetleg az, hogy ez egyáltalán nem idegesít? Észbe kapva felöltöttem mérges ábrázatom majd két lábra állva újra elindultam.
- Mindig ilyen morcos vagy? - jött utánam továbbra is kitartóan – Vagy csak én váltom ki belőled?
- Csak te! - vágtam rá és leültem a szokásos helyemre, Ő meg mellém. - Amúgy, hogy vesz rá a lélek egy olyan embert, mint te, hogy ilyen munkát válasszon? - kérdeztem pár perc csend után.
- Én sem vagyok köteles neked válaszolni. - felelte makacsul ajkain diadalittas mosollyal.
- Maggie nálad jobb embert nem is választhatott volna. - morogtam elégedetlenül, rá dőlve a padra fejem a karomra támasztottam és nézelődtem.
- Egész nap ezt csinálod? - szólalt meg újra kb. fél óra múlva.
- Uncsi? Ha nagyon unod elmehetsz. - reménykedtem.
- Szépen szóltam hozzád, miért vagy ennyire elutasító? - kérdezte újra morcosan – Mit tettem, hogy így viselkedsz velem?
- Nem ellened szól – sóhajtottam sokkal kedvesebbre véve a hangnemet – csak nem értem, hogy Maggie miért csinálta ezt, semmi bajom, semmi rosszat nem tettem.
- De még mindig szent meggyőződésed, hogy őr vagyok melletted. - sóhajtotta – Én tényleg nem az vagyok, egyszerűen látja Maggie, hogy egész nap itt ülsz csendben, egyedül. Ez már magában olyan dolog ami képes megőrjíteni az embert. - újra csúnyán néztem rá – Bocsi. - emelte fel maga mellé a kezét, mint egy rajta kapott bűnöző. - Gyere! - ragadta meg a kezem és egy könnyed mozdulattal kihúzott a padból.
- Mit csinálsz? - próbáltam földbegyökerezett lábbal állni de nem használt, simán elrántott mintha alig pár kiló lennék.
- Légy szíves. - nézett rám kutya kölyök szemekkel, nagyot sóhajtva hagytam, hogy vezessen, hogy aztán átvágtassunk az előcsarnokon, fel a lépcsőn egyenesen a tetőre. Ahogy láttam cseppet sem zavarta a Tilos tábla így én sem zavartattam magam. Kilépve az ajtón egyből elénk tárult a kilátás, mindenhol erdő és természet, bal oldalon messzebb már házak sorakoztak és egyre magasodó épületek. A távoli hegyek szinte beleolvadtak a kék égbe.
- Ez...szép. - motyogtam teljesen elkábultan a táj látványától, csak halkan felnevetett és a korláthoz húzott.
- Gondoltam mégis csak érdekesebb, mint ott lent. - intett a fejével az udvarra, ugyan az volt, mint minden nap és mégis más. Leült a földre majd én is követtem a példáját a korlátra támaszkodva. Hosszú perceken keresztül meredtem a tájra, teljesen a hatalma alá vont.
- Tíz éves autóbalesetet szenvedtem a szüleimmel. Anyám munkatársa gyerekének volt a szülinapja, onnan mentünk haza este tizenegy körül... - saccoltam – Pénteken. A lámpa zöld volt, át akartunk menni de egy autó belénk jött. A hatalmas telepjáró könnyedén feldöntött minket, a szüleim rögtön meghaltak én még élet halál közt lebegtem szinte egész nyári szünetben. Részegek voltak. Részegek voltak és mégis alig volt rajtuk karcolás, Ők voltak a részegek és az én szüleimnek kellett meghalni! - morogtam dühösen, a kezem ökölbe szorult a méregtől és a szemem könnyek csípték, egyszer sem sírtam, még akkor sem mikor bejelentették tíz évesen, hogy egyedül maradtam a nagyvilágnak, akkor sem mikor két mogorva pasas ide hozott. Sose sírtam, most mégis késztetést éreztem, hogy ki sírjam magam, bepótoljam azt a hét évet.
- Sajnálom. - fogta meg a kezem Sebastian amitől egyből enyhült az öklöm.
- Az ember tíz évesen még hisze a mesékben, a csodákban. - mosolyodtam el keserűen – Látomásaim voltak. Azt hittem ez jó dolog, hogy ez móka és kacagás. - a hangom tele volt gúnnyal és szomorúsággal – Elmondtam, kikotyogtam, hogy látok dolgokat amik később megtörténnek, hogy látom a jövőt. Rá pár napra ide dugtak, hogy hallucinálok, biztos a baleset utáni sokk. Még évekig hallucináltam, oly annyira, hogy teljesen elfelejtettem az életem. Nem rémlik a szüleim arca, nem emlékszem semmire az előttről, hogy ide kerültem. Sőt, az itt létem pár része is sötét.
- Szerinted is hallucináltál? - kérdezte pár perc néma csend után.
- Aha. - hazudtam – Ez az egyetlen ésszerű magyarázat.
- És még mindig hallucinálsz? - kérdezte újra, sosem unja meg ezt a kérdez-felelek dolgot?
- Nem. - hazudtam ismét – Kinőttem az egészből, az orvosok jól mondták, baleset utáni sokk de mégis mit tegyen egy tíz éves gyerek a szülei elvesztése után? Örüljön, mint majom a farkának?!
- Mennem kell. - mondtam szenvtelen hangon és felállt – Holnap látjuk egymást.
- Aha, persze. - mondtam ironikusan és hagytam, hogy elmenjen, még hosszú órákon át figyeltem az embereket. Vagy csak pár perc volt? Nem tudom. Figyeltem ahogy Sebastian feldúlt léptekkel indul meg a kocsija felé, kezében a bőrkabátját markolva. Az ajtóból még fel pillantott a tetőre és egyből megtalált engem, tekintete foglyul ejtette az enyémet, hatalmas erőt véve magamon szenvtelen arcot vágva felkeltem és folytattam a napom. Azt akartam, hogy elmenjen, meg tette. Elüldöztem magamtól, megijedt. Bolondnak néz. De mit hitt, hogy normális vagyok? Akkor nem lennék itt! Az egyik részem nyugodt volt és örült, hogy elment a másik viszont folyamatosan magát ostorozta és hiányolta Sebastiant. Mi ütött belém? Nem szerethettem bele, csupán...tetszik. Ugyan már, kinek nem tetszene egy ilyen pasi? Maga a megtestesült tökéletesség. Fél isten. Még szép, hogy tetszik de nem jelent semmit. Ugyan már, elvégre „őrült” vagyok! De valamiért mérges volt. Még este, elalvás előtt is tisztán emlékeztem szigorú, feldúlt arcvonásaira és szemeire melyek tele voltak kérdésekkel. Ilyen súlyos beteg lennék? Csak én nem veszem észre?
Az előcsarnokban voltam, a hatalmas kör alakú recepciónál az idős hölgy várt aki minden reggel. Arca aggodalmas volt és rémült.
- Mi a baj? - kérdeztem az arcát fürkészve, válasz helyett csak átnyújtott egy újságot. Csak pár szót olvastam el. Gyilkosság. Áldozat. Sebastian Blake. Augusztus 19. Szombat. Éreztem, hogy úrrá lesz rajtam a keserűség, éreztem ahogy a könnyek végig folynak az arcomon, a papírt gyűrődésik szorítom majd térdre rogyok miközben folyamatosan azt kérdezem magamtól, hogy miért.
Rémülten, levegő után kapkodva ébredtem fel az éjszaka közepén. Az arcom teljesen elázott a könnyektől, a fejem hangosan zúgott és nem hagyta, hogy bármi értelmesre gondoljak.
- Yvonne? Jól vagy? - hallottam meg a fotel felől egy suttogó hangot. Ijedten néztem oda de nem láttam tisztán. Egyre gyorsuló szívveréssel figyeltem ahogy az idegen az ágyamhoz jön majd leül mellém mit sem törődve azzal, hogy én egyre messzebb akarok kúszni tőle. De sajnos az ágy is véges.
- Én vagyok az. Sebastian. - mondta nyugtatóan és eltűrt egy tincset az arcomból. Megnyugodva fújtam ki a levegőt és közelebb kúsztam hozzá. - Minden rendben? - kérdezte aggódva és közelebb vont magához. Mellém feküdve a mellkasára vont és nyugtató szavakat mormolt a fülembe.
- Ez is a „társaság” munkájához tartozik? - kérdeztem kissé csípősen, félálomban, halkan felnevetett.
- Nem, ez egy barát munkája. - barát...barát...addig ízlelgettem ezt a szót míg el nem aludtam. Reggel próbáltam eldönteni, hogy ezt csak álmodtam vagy valóban megtörtént míg végül kénytelen voltam arra kinyitni a szemem, hogy valaki végig simít az arcomon. Megszeppenve néztem Sebastian szemébe, míg Ő egy féloldalas mosollyal viszonozta tekintetem.
- Egész éjjel itt volták? - mormoltam álmosan.
- Ne aggódj, aludtam, jó melletted aludni. - tudtam miért mondja és élvezte is ahogy zavarba leszek és elpirulok. - Mit álmodtál az este? - kérdezte végül. A kérdés sokkal inkább úgy hangzott, hogy valóban álmodtam-e az este vagy látomásom volt.
- Nem lényeges, nem emlékszem rá. - hazudtam, arcán csalódottság suhant át.
- Kint megvárlak. - mondta végül és kiment. Gyorsan rendbe szedtem magam és utána indultam.
- De még mindig nem válaszoltál arra a kérdésemre, hogy miért ezt a szakmát választottad. - mondtam immár az ebédlőben ücsörögve és próbáltam magamba erőltetni a müzlit amit Sebastian rakott újra elém.
- Keresek valakit. - hangja az én tegnapi mesélésemre emlékeztetett – És majd ha eljön az idő meg is találom, addig meg miért ne segíthetnék másokon. - mosolygott rám kicsit jobb kedvvel. Éreztem, hogy nem ez a teljes igazság de rá hagytam. Nem erőltetem. - Tegnap...kutakodtam. - kezdett bele és félre tolta a tálcám, hogy aztán egy fehér borítékot rakjon elém, zavartan néztem rá egy pillanatig – Nyisd ki. - kérte. A borítékból három fényképet és két papírt húztam ki. Az egyik fényképen egy szőke nő volt, finom arcvonásait göndör haja keretezte, kék szemei még fényképen keresztül is teli voltak élettel. Egy szolid, világos lila kosztümöt viselt. A másik képen egy fekete hajú férfi volt, a hajában már észre vehető volt pár ősz hajszál ami arra engedett következtetni, hogy talán a negyvenes éveiben járhatott. Barna szemei szeretetet sugároztak, markáns vonásai sok női fejet elcsavarhatott már. A harmadik képen már mind ketten ott voltak egy kislánnyal középen. A lány talán hat éves lehetett, fekete haja a válláig ért, barna szemeit az apjától örökölte de a vonásait az anyjától. Szorosan kapaszkodott a két kézbe, a szülei kezébe. A papírokon adatok álltak, a nőé és a férfié. A szemem elöntötték a könnyek ahogy végre tudatosult bennem, hogy ezek a szüleim. A szüleim...ilyenek voltak...teljesen elfelejtettem már. A könnyfátylon keresztül is láttam Sebastian barátságos mosolyát, örömittasan a nyakába ugrottam és százféleképpen elmondtam neki milyen hálás vagyok.
- Nem kell megköszönnöd, jogod van tudni, hogy kik voltak. - ölelt szorosan magához, talán túlságosan is. Lehelete csiklandozta a nyakam mire a gerincemen, furcsa, jóleső érzés futott végig. Félénken pillantottam fel fekete szemeibe, szégyelltem magam előbbi kirohanásomért de ahogy Sebastian tekintete ismételten rabul ejtett nem tudtam semmi másra gondolni csak rá. Karjai még szorosabban tartottak, ajkai résnyire nyíltak, tekintetében hezitálás látszott, a reagálásom várta. Szavak helyett csak nyaka köré fontam a karom és szorosabban simultam hozzá.
- Téged kerestelek... - suttogta lágyan majd megcsókolt. Úgy éreztem, hogy soha többé nem akarok elszakadni az ajkaitól, túl jó volt ahhoz, hogy igaz legyen, túl biztonságban éreztem magam ahhoz, hogy velem történjen meg és mégis így volt. Ez nem látomás volt, ez a jelen volt és velem volt.
***
A napok teltek de a látomások gyarapodtak, egyre rosszabbak és rosszabbak de mégis ugyan az volt az egész. Sebastian halála. Nem mondtam meg neki, nem mertem. Attól féltem, hogy ha elárulom neki, hogy még mindig vannak látomásaim bolondnak hisz és elhagy. Nem akartam elveszíteni és rettegve, tehetetlenül figyeltem ahogy az idő egyre közelebb visz ahhoz a bizonyos péntekhez ahol el kell búcsúznunk egy napra egymástól, hogy aztán szombaton megkapjam az újságot a tragikus hírrel. Nem hagyhattam de mégsem tudtam mit tegyek. Mi ilyenkor a helyes? Mondjam meg, hogy azt higgye, hogy valóban őrült vagyok és hagyjam, hogy elmegy vagy ne mondjak semmi és ismét csak hagyjam, hogy elmegy? Az óra egyre közelebb ért a négy órához és nekem döntenem kellett. A szobámban feküdtünk, én ismét a mellkasán pihentem és hallgattuk az ablakon beszűrődő zajokat. Nem beszélgettünk, bőven kibeszéltük magunkat a hét alatt. Ő nyugodt volt, mint mindig, a karja ugyanúgy fonódott a derekam köré, mint minden nap míg a másik keze a feje alatt volt. Én viszont nyugtalan voltam, próbáltam csak a szívdobogására koncentrálni de elszorult a torkom mikor arra gondoltam, hogy lehet már soha többé nem hallom. Hogy megszűnik dobogni. Öt perc múlva sóhajtva ült fel velem együtt és az órájára pillantotta.
- Mennem kell. - motyogta kelletlenül – Holnap jövök, rendben? - mosolygott rám.
- Siess majd jó? - néztem rá könyörgőn, úgy éreztem, hogy menten ketté szakadok, darabokra hullok a tehetetlenségtől. Megcsókolt majd elindult az ajtó felé. Nincs időm! Gyerünk!
- Sebastian, várj! - hadartam, mire kedvesem vissza csukta az ajtót és kíváncsian nézett rám – Nem mehetsz el. - ráztam a fejem kétségbeesetten – Nem. - ismételtem.
- Holnap jövök. - mosolyodott el elnézően.
- Nem érted! - túrtam bele idegesen a hajamba – Rossz előérzetem van. - reméltem, hogy az „előérzettel” megelégszik és itt marad velem. - Ne menj el. - kértem.
- Nem lesz semmi baj. - nevetett fel, úgy ahogy a szülő szokott gyermeke butaságán – Ne aggodalmaskodj.
- Sebastian...hazudtam. - mondtam ki végül lehajtott fejjel.
- Mi? - kérdezte értetlenül, nagyot sóhajtva készültem színt vallani annak reményében, hogy így megóvhatom a bajtól.
- Hazudtam mikor azt mondtam, hogy már nincsenek látomásaim. Vannak, rendszeresen és láttam ahogy...meg...halsz. - nyögtem ki szipogva – Nem mehetsz el. - néztem rá könnyes szemekkel, megrökönyödve nézett rám pár másodpercig majd újra a kilincs után nyúlt. Szinte kiestem az ágyból, hogy utána tudjak kapni.
- Kérlek higgy nekem! - könyörögtem a karját szorongatva – Igazat mondok! - tekintetében értetlenség volt és zavartság ami teljesen jogos.
- Miért csak most mondod? - kérdezte elengedve a kilincset – Miért hazudtál?
- Mert azt hinnéd, hogy őrült vagyok, hiszen látom a szemedben. - az első könnyek már ki is szöktek a szememből – Már most látom, hogy soha többé nem látlak, nem kérem, hogy szeress vagy higgy nekem de annyit tegyél meg, hogy nem menj el. Nem kell velem lenned csak ne fuss a halálodba! - könyörögtem.
- Nem Yvonne, rosszul látod. - rázta meg a fejét – Még most is rossz ember ismerő vagy. - mosolyodott el szomorúan mire teljesen összezavarodtam – Már...teljesen feladtam a reményt, hogy valóban látod a jövőt, azt hittem csak én vagyok őrült és bemesélek magamnak mindent... - szavai annyira lekötöttek, hogy észre sem vettem mennyire a falhoz vagyok passzírozva, teste újra az enyémhez simult, arca csak pár centire volt az enyémtől míg a szív dobogásom talán még Ő is érezte hiszen majd kiütötte a bordáim – Yvonne, egész életemben téged kerestelek, azt a lányt akitől az emlékek származnak a jövőről. Yv, látom a múltadat, a látomásaid emlékét. - nyögte ki végül köntörfalazás nélkül. Ajkaimat szaggatott sóhaj hagyta el és próbáltam felfogni szavainak értelmét.
- A jövő emlékét? - mosolyodtam el végül ezen a képtelenségnek tűnő valóságon, Sebastian halkan felnevetett hirtelen hangulatváltozásomon. - Akkor nem mész sehova? - kérdeztem reménykedve, ezek után már nem mehet sehova! Hiszen hisz nekem, fel sem fogtam teljesen, nem vagyok egyedül...Wáoh.
- Sehova, nélküled sehova. - mormolta és lágyan megcsókolt. Mély levegőt véve féltérdre ereszkedett, arcvonásai idegesek lettek, mintha valami miatt izgulna. Na de mit csinál?
- Yvonne Mcansi, megtisztelne azzal, hogy hozzám jön feleségül? - megdöbbenve meredtem azokba a mély fekete szemekbe és próbáltam kikeresni, hogy most viccel-e vagy komolyan gondolja. - Yv, leszel a feleségem? - kérdezte újra mikor látta, hogy teljesen lefagytam.
- I-igen. - mondtam végül, még mindig a szédülés kerülgetett de legalább már csak egyet láttam Sebastianból. Bár lehet, hogy ez inkább kár... Megnyugodva kifújta a benn tartott levegőt és újra felegyenesedett, a kabátja zsebéből egy apró sötétkék bársony dobozt húzott ki majd nyújtotta át. Remegő kézzel nyitottam ki az apró dobozt ami lassan felnyílt és újra elakadt a lélegzetem. A fehérarany gyűrűt középen egy kék zafír kő díszítette az oldalán apró briliánsokkal, a belsejébe valami bele volt gravírozva; jövő emléke. Sebastian kivéve a kezemből az ékszert az ujjamra húzta, újra sírni kezdtem a meghatottságtól és a boldogságtól.
- Nem tetszik? - kérdezte aggódva az arcomat fürkészve.
- Te sem vagy jó ember ismerő. - nevettem fel, arcom a nyakába fúrtam – Szeretlek! - mormoltam és mélyet szívtam kölnije illatából, az új életem jövőjéből. A jövőm illatából.
Kedves Bri!
Amikor először olvastam azt gondoltam: „Te szent ég! Diliház?” Aztán végig olvastam és arra jutottam, hogy egész jó.
Majd, mikor másodjára olvastam és „kiszíneztem”, akkor már nem is tűnt olyan furának.
Szerintem jól passzol a történet a címhez, bár először nem teljesen értettem, hogy hogyan lett ebből Jövő Emléke.
Volt benne pár helyesírási, vagy elgépelési hiba, de nekem tetszett. Köszönöm, hogy olvashattam! :)
