2011. január 14., péntek

Roli története



- Holvagyok?!- riad fel Rufus. Megint álmában beszélt, egyre többször fordul elő. A gondolatot meg zavarja a telefon csörgése. Felveszi, de nem szol bele.
- Halo! Ott vagy? Én vagyok az, Brian. – az ismerős hang hallatán már nem kétséges kivel beszél.
- Igen, mond.
- Történt egy kis változás. Fent a főnökök azt akarják, hogy legyen egy társad.
- Minek nekem társ? Mindig is egyedül dolgoztam, ezen túl se lesz másképp! – az álom elszállt mihelyst meghallotta Brian mondanivalóját.
- Azt nem tudhatom, miért akarják ezt , de te is tudod hogy mennek a dolgok ott fent. Ez az utasítás.
- Tudom… tudom - a hangja elhalkul, belefáradt már a felsőbb réteg játszadozásaiba – de mégis, tudsz róla valamit? Kilesz az?
- Nem ismerem. Állítólag közvetlenül a Nagyfőnök szervezte be szóval nagyon vigyázz majd vele.
- Mikor találkozok vele? – Kérdezi Rufus még kicsit unottan, nincs sok kedve már beszélgetni.
- Holnap este 8-kor, a 42. utcán levő újságosnál.
- Oké megbeszéltük. - és ezzel le is tette a telefont.

---

- Ahhh ez az átkozott forgalom! Legközelebb gyalog megyek, esküszöm - mérgelődik Ruf. De nem tud mit tenni este mindig bedugul a város, ilyenkor mindenki csak szenved a szmogba. A félórás utat sikerült megtennie egy óra alatt. Ez az óra nem kis nyomot hagyott az ideg rendszerében, de örül hogy végre sétálhat és pont időben meg is érkezik a megbeszélt helyre. 42. úton az újságosnál.
- Miről fogom felismerni?- gondolja, miközben a gyalogosokat figyeli – Micsoda unalom. A sok kis robot mind azt teszi, amire bevan programozva … szánalmas. – Hirtelen megáll a gondolata is amint a sok egyen ember között feltűnik egy hosszu fekete bőrkabátos nő. Vörös haja, és a kabát alól ki-ki bukkanó combja rögtön megragadja a tekintetét.
- Vajon merre mehet? – tűnődik. Ekkora már oda ért mellé a nő, aki megragadja a karját és behúzza az újságos mögé. Van benne erő annyi szent, ha ezt a hústornyot csak így be tudta húzni oda.
- Hello. Kylie vagyok, az új társad. – erre még Rufus se számított, de valamit mondania kell hirtelen.
- Szia.
- Figyelj, Tudom, hogy jó vagy, és tudom, hogy soha nem volt még társad. Nem akarok neked rosszat, mindössze annyit, hogy segíts nekem tapasztalatot szerezni. – Kylie hangja egészen nyugtatóan hat Rufra, de amit mond az már kevésbé.
- Mi?! – kiált fel, de mikor észreveszi, a hangerejét visszább vesz –azt akarod mondani, hogy egy kezdőt kell pesztrálnom? És én még azt hittem, hogy segítséget akarnak adni… - a hangja még halkabb lett miközben beszélt. – Jól van, kövess. – mondja belenyugvóan, és elindul az autó felé.

Az autóhoz érnek, mindketten csendben mennek. Ruf kinyitja az ajtót Kylienak, majd beszáll ö is.
- Figyelj – mondja bizalmasan Kylienak – tudod jol hogy nem barbibabázni járok éjszakánként, ezért arra kérlek hogy egy dolgot véss az eszedbe: ne szólj bele hogy mit teszek. – Kylienak nem esnek jól ezek a szavak, mivel még nem ártott semmit se Rufnak , de megértően bólint, majd elindulnak.
- Hol tegyelek ki?
-A parknál. Ott. – a sötét autó csendben megáll a park előtt.
- Hívlak, ha van valami munka, Brian megadta a telefonszámodat. – szol utána Ruf.
- Oké, viszlát. – majd késlekedés nélkül kiszáll Kylie.

---

- Igen? – szol Kylie álmosan a telefonba.
- Itt Rufus. Holnap este kilenckor felveszlek a parknál.
- Oké. – nem számított Kylie ilyen hamar arra, hogy bevetésre kell mennie, de hozzá kell szoknia.


Rufus nem késett. Pontban kilenckor gurul be az autójával a park előtti térre.
- Szia. – Kylie már be is ült az autóba.
- Szia. – köszön Ruf, majd késlekedés nélkül elindul.
- Merre megyünk?
- Azt nem baj, ha nem tudod.
- Tudod… sokat gondolkoztam – olyan mondatba kezdett Kylie amit nem tud még maga se, hogy bemeri-e fejezni őszintén.
- Min? - vág közbe Ruf. Észrevette, hogy meginog a kérdés feltevése közben a lány.
- ööö… - tudja, hogy nem mondhatja meg az igazat, nem mer kérdezni tőle a magán életéről – miért pont robbanószert használsz? – vágja ki magát egy semleges kérdéssel.
- Nem csak azt használok, bár igaz hogy az esetek többségében azt. Szeretem, mert nem hagy sok nyomot, kizárólag a robbanóanyagból marad vissza valamennyi, de abból nem tudnak utol érni. – Kylie elkerekedett szemmel hallgatta a szavait, nem számított rá hogy kap választ erre a szedet-vetett kérdésre.

A város gazdagkörnyékén járnak. Erre van a legtöbb megrendelés, mivel a konkurens emberek gyorsan akarják eltüntetni maguk elöl a nem kívánt személyeket.
Megállnak egy ház előtt, a parkolósáv most kihalt.
- Ma este itt fog állni a célszemély egyik autója 11 óra után.
- Hogy intézted el?
- Kapott a sofőr egy visszautasíthatatlan ajánlatot. – a mondat végére kicsit elmosolyodik Ruf.
- Utána a sofőr hazamegy, és muszáj a kliensünknek beállni az autóval.
Kylie csendben hallgat. Várnak. Még a közvilágítás is halványabb ere, hogy ne zavarja éjjel, a lakókat.

Egy SLR gurul ki lassan a kapun. Rufus kezd feszültebb lenni.
- Robbantottál már? –kérdezi.
- Még nem, soha.
- Akkor most csak figyelj, jó? Ne csinálj semmit.
- Oké
Az autó lassan megáll a kapu előtt, a sofőr pedig remegve lassan szál ki. Látszikrajta hogy bármikor meg gondolhatja magát a srác, ezért Ruf maszkot húz, és kimegy hozzá gyorsan.
- Ne félj –mondja – itt a pénzed, és most menj! – a srác elszalad a borítékkal, és egy sikátorban eltűnik. Ekkor Rufus visszaszalad az autóhoz, a csomagtartóból kivesz egy táskát, és visszasiet az SLR-hez. Kylie kíváncsian nézi a történéseket, de nem tesz semmit, ahogy Rufus meg mondta neki. Ruf visszaér az SLR-hez, beszáll, és valamit matatni kezd, de nem látszik rendesen, a sötétített üvegen keresztül. A következő pillanatba Kylie már csak annyit lát, hogy az autó aljára ragaszt valamit, és visszaszalad, és beül a kocsiba.
- És most? – suttogja Kylie.
- Most hátrébb húzódunk.
- De nem kéne eltűnnünk?? –csattan fel Kylie
- Cssssst!!!! – és egy mozdulattal már be is fogja a száját Ruf. -Itt maradunk, hogy lásd mi történik a munkánk után. – a mondatot befejezve Ruf lassan leveszi a szájáról a kezét, és beindítja az autót. Egy garázs feljáróra álnak fel, ahonnan rálátnak még az SLR-re. Már fél óra telt el, még szerencse hogy erre felé keveset lopnak. Máshol már rég lába kelt volna a kocsinak.
Egy autó kanyarodik be az SLR melletti kapun. Kisidő múlva a célszemély jön vissza gyalog káromkodva a háztól. Ruf felismeri rögtön, mivel már többször is látta.
- Milett volna ha valaki más jön ki az autóért? – kérdi Kylie
- Akkor rendőrként oda megyünk, megmondjuk, hogy merényletet tervezett valaki, és csak arra vártunk, hogy lássuk a célszemélyt.
- Értem, de a valódi célszemélynek mit mondanánk?
- Az már nem a mi dolgunk, mivel amíg azt a valakit beküldtem volna a gazdáért, addig összeszedem a bombát, és eltűnünk.
Ekkora már beszélt az emberünk az autóba.
- Mikor robban?
- Ha indítani akar.
Pár pillanattal később, szúró fehér fény vakítja el a sötéthez szokott szemüket. Az autó a kerítés tetejéig felrepült, majd visszazuhant egy lángoló tűzgolyóként zuhan vissza az útra. Két kereke kiszakadt, az összes ablaka kitört. Mozgást nem látnak a tűzbe, így a munka elvégezve.
Szó nélkül hajtanak hazafele. Senki nem követi őket, csak egyedül haladnak az úton.
A csendben fájdalmasan lassan telik az idő. Kyliet kiteszi a szokott helyen, el is menne szó nélkül, de Ruf utána szol.
- Várj! Minden rendben?
- Igen, persze.
- Biztos?
- Igen, csak… - ekkor visszafordul, és beül az autóba – nem tudom mit hallottál, vagy mit mondtak neked mielőtt ide kerültem… - a hangja elcsuklott.
- Semmit, nyugodj meg.
- Ez volt az első bevetésem, amin tényleg meg is halt valaki.
- Figyelj – próbálja megnyugtatni Ruf – ez a munkánk. Majd megszokod. Nincs túl sok választásod ezt ugye tudod?
- Igen, persze – ez nem a legmegnyugtatóbb dolog, amit most Kylienak mondhatott volna Ruf. – akkor majd telefonálj. – ezzel kiszállt Kylie és mereven elsétált. Rufus még nézte egy kicsit, majd ö is tovább hajtott.


-254 napja, hogy együtt dolgozunk.
- Hmm, én nem számoltam – mosolyodik el Rufus, és a boros pohárhoz nyúl.
- Mit gondolsz most? – kérdezi Kylie.
- Jól belejöttél – válaszolja, és megsimítja a haját.
- Jó tanárom vagy – ere elmosolyodik Ruf. Tudja Kylie hogy ezt szereti Ruf ezért folytatja és egy kicsit közelebb húzódik.
- Te tanítottál meg nekem mindent, amit tudok, és közbe elég közel kerültünk egymáshoz.
- Igen, ezt én is így érzem – Ruf hirtelen hallgat el „uhh ezt miért mondtam meg” gondolja, de Kylie mosolya kárpótolja az elszólásért.
Az együtt töltött éjszaka után Ruf kelt fel hamarabb. Finoman ki kúszott az ágyból, úgyhogy ne ébressze fel Kyliet, és elment. Mikor Kylie észrevette, hogy nincs ott, már rég messze járt, de mégse tudott rá haragudni.
Este csörög a telefon.
- Igen?
- Itt Rufus. Félóra múlva ott vagyok, sürgős meló.
- Rendben.
Az idők alatt, Kylie már valódi segítség lett. Ha úgy van, előkészíti a robbanó anyagot, vagy fedezi Rufust, ha tűz párbajra kerülne a sor.

- Szia
- Hello. Merre megyünk?
- Ide a városba csak.
- Módszer?
- Távcsöves. Nem kell a feltűnés – Ruf idegesnek tűnik. Gyorsan vezet, kapkod. Nem ilyen szokott lenni.
- Valami baj van? – kérdezi nyugtató hangon Kylie.
- Csak túlsürgős a meló. Nagyon későn szóltak.
- Értem.
- Egy parkoló házban letesszük az autót, aztán tetején tábort verünk.
- Mi lesz a feladatom?
- Kereső távcsővel tudsz bánni?
- Hát volt már a kezemben – ez nem volt megnyugtató válasz. Ruf kotorászni kezd maga mellet, majd Kylie ölébe dob egyet.
- Akkor van öt perced. Ismerkedjetek. – Kylie már idegesebb. Bekapcsolja, és belenéz. Egy célkeresztet lát, és a jobb alsó sarokban egy kis kockát, benne a távolságot méterben
- Jó, menni fog. – mondja.

Az autót letették a legfelső szinten , majd felmentek a tetőre. Az északi párkánynál állították össze a puskát, és elhelyezkedtek. Rufus fogja a puskát, Kylie pedig a keresővel figyeli a célterületet.
- Látod a Bull’s Hotel bejáratát? – kérdi Ruf.
- Igen.
- Fog jönni két fekete Mercédesz. Az egyikből ki fog szállni egy ember, akit legalább két testőr fog kísérni. Ö lesz a célpont.
- Jött egy fekete autó, de ez BMW – mondja Kylie.
- Akkor ez nem az.
- Itt vannak. Két fekete Merci, az egyikből már ki is szállt három ember – Ruf mozdulatlanul néz a puska távcsövébe, várja, hogy feltűnjön az ember. A három ember, aki kiszállt az első autóból, hátra megy és kinyitják az ajtót valakinek.
-Ö az. Távolság?
-342 méter.
Kicsit vár még, és lő. A töltény, a puskacsövet, hangsebesség felett hagyja el, így akit eltalálnak, vele hamarabb esik össze, minthogy meghallaná a lövést. A golyó mégse talált, egy testőr terül el az aszfalton.
-Kicsit jobbra – mondja Kylie. Ekkor már lapulva közelednek az ajtóhoz az emberek – 350 méter.
Ujjabb lövés, ami végre talál is. Az üzletember a földön hever, és egy vértócsa növekszik körülötte.
- Gyorsan!! Pakoljunk!! – kiált Ruf. Kylie feláll, felsikít.
- Eltaláltak! – Ruf gyorsan elkapja a lányt. A vállát érte a lövés, nem tűnik vészesnek, de így nem pakolhat.
- Itt hagyjuk a cuccot, és futás! Gyere, nem lesz semmi baj. – próbálja nyugtatni a remegő lány Rufus, de nem nagyon sikerül neki. Már a lépcsőnél járnak – Már csak pár méter, és itt a kocsi nyugodja meg! –mondja Ruf.
- Állj, kezeket a tarkora, és feküdjenek le a földre! – kiált rájuk ekkor valaki. Mire feleszmélnek, már hat fegyveres rendőr néz velük farkas szemet.
- Menj, menekülj! – kiáltja Kylie.
- Nem hagylak itt! Szeretlek, nem hagylak cserben! – Kylie próbálja eltolni magától Rufust, hogy meneküljön, de mindkettejüket lelövik sokkolóval. Meg bilincselik őket, és egy autó hátsó ülésére tuszkolják mindkettejüket.
Csak Ruf kerül a rendőrőrsre. A cella penészes falit bámulva mereng az életé. Tudta hogy egyszer eljön ez is, hogy elkapják, e arra sose gondolt hogy ennek így kellesz történnie.
Kyliet a korházba vitték. A tüdejét ne érte a golyó, és ki is ment a hátán, így csak össze varrták, és nemsokára el is engedik.
- Hogy van? – kérdi tőle a rendőr parancsnok.
- Jól – mondja lesütött fejjel.
- Jó munkát végzett Kylie nyomozó. Ne hibáztassa magát emiatt, hogy hamarabb lett vége a küldetésének, erről nem maga tehet.
- Micsoda? Hogy vége a küldetésemnek? – kérdezi könnyes szemmel.
- Igen.
- Majd nem megöltek, és még azt se hagyja hogy befejezzem a munkámat?
- Tudja mire vállalkozott. Ez parancs. Kérte, hogy dobjam bele a mély vízbe, meg is kapta. De most vége! Nem kockáztatom tovább, hogy valami nagyobb baja essen! – a parancsnok elindul kifele az ajton, de Kylie utána szol.
- Várjon! Mi lesz Rufusal?
- Biroság elé áll. Szerzett nekünk elég bizonyítékot ellene ahhoz, hogy egy életre rács mögé dugjuk.
- De nem ez volt a terv!
- Igen, tudom. Így nem tudjuk felszámolni a céget, de egy nagy lépést teszünk így előre, ha ki iktatjuk a legjobb emberüket.
- Van már személy a reMind programra? – kérdezi Kylie nyugodtabb hangnemen.
- Még nincs.
- Én leteszteltem Rufust, és minden fizikai kritériumnak megfelel. És szerintem rá is tudnám venni. A börtönt nem élné túl.
- Beszélek a felettesemmel. Rajtam ne múljon. – mondja elégedetten a parancsnok, majd kimegy a szobából.

A reMind program, még csak kísérleti fázisban van. Csak néhány tudós, és pár ügynök tud róla. A lényege röviden annyi, hogy egy bűnöző, ha a körülményei mások lettek volna még akkor amikor nem volt bűnöző, jóember is lehetne. Ezért ha kitörlik az emlékeit, szabad lehet, és többé nem kell menekülnie. Természetesen ujj személyazonosságot kap, és elköltöztetik a régi lakhelyéről a saját biztonsága érdekében. Erre szeretné Kylie rávenni Rufust.

- Szia – mondja Kylie miközben a cella rácsaihoz sétál.
- Menj innen! – Kiált rá Rufus – Átvertél! Mondták az őrök, hogy az egész csak színjáték volt. Én meg miattad adtam fel magam… - Ruf leül az ágyára, és némán néz maga elé.
- Tudom mit érzel, de most kérlek hallgass meg. Jót akarok neked, mert minden, amit mondtam, és tettem igaz volt. –Ruf felnéz rá.
- Na, halljuk.
- Van egy program, amin keresztül kitörik az emlékeidet, de kapsz ujj személyazonosságot, és bekerülsz egy tanúvédelmi programhoz hasonlóba. Elköltözöl innen messzire, és boldogan élhetsz, bűntudat, és más bajok nélkül.
- Ezt most komolyan mondod? – kérdezi Rufus
- Igen. És én is ott lehetnék veled.
- De miért tegyem ezt meg? Nincs már semmim se itt a földön.
- De én itt vagyok neked. Tedd meg értem. Tedd meg a jövő emlékéért.





Drága Roli!

Először nem értettem teljesen. Felmerült bennem pár kérdés, de a végére rájöttem a válaszokra.
Másodszori olvasására valamiért sokkal jobban tetszett. Ebben is voltak hibák, elgépelések, de attól függetlenül jó volt.
Köszönöm, hogy olvashattam és örülök, hogy te is jelentkeztél! :)


Bejegyezte: dátum: 1 megjegyzés:

Leander története

A jövő emléke
írta: leander
2010.
A cseppek gyors iramban szaladnak lefelé a ferde üvegen, kis patakokként kezdik, aztán, ahogy egyre több és több lesz belőlük, féktelenül száguldó folyóvá cseperednek, elsodorva mindent, ami az útjába kerül.
Odakint teljes intenzitással tombol a vihar, vadul rázza a fákat a szél, messzire sodorja a szemetet a végeláthatatlanul zuhogó eső. Az emberek sikongatva próbálják kikerülni az egyre terebélyesedő tócsákat, szélmalomharcot vívnak az orkán ellen, ami könnyed csavarással tépázza meg a kezeikben szorongatott esernyőiket. Legalábbis így képzelem.
Egy ősrégi, rozoga ágyon elterülve figyelem a fejem fölötti tetőablakon végigszánkázó esővizet. A régi házunk már hónapokkal ezelőtt kiégett, de a figyelmeztető, sőt mi több, tiltó táblák ellenére – miszerint a ház életveszélyes – elég gyakran eljárok ide. Ide köt minden valaha volt álmom, minden édes emlékem, amelyeket némileg megkeserítenek más, kevésbé szép emlékek.
Elfordítom a fejemet az ablaktól, csendben felkelek az ágyról és nesztelen léptekkel a sarokban álló ósdi komódhoz lépek, kihúzom a felső fiókot és belenyúlok. Tapogatózó ujjaim hamar rátalálnak a fiók hátuljában gubbasztó kis fadobozra. Reszkető kézzel veszem elő, az ablakon beszűrődő gyenge fény felé tartva lefújom róla az elmúlt hónapok porát. Az apró zár nem okoz gondot, egyetlen kattanás után a rozsdás zsanérok nyikorogva adják meg magukat a gyengéd erőszaknak. A ládikában megsárgult papírlapok hevernek zavartalan összevisszaságban, mint megannyi szárnyaszegett pillangó. Érzem az ujjbegyeimen a lapok érdességét, ahogy finoman végigsimítok rajtuk. Minden porcikám tiltakozik az olvasás ellen, de valamilyen nálam nagyobb erőtől vezérelve kiveszem a legfelső lapot. A hajtások mentén már csaknem áttetsző, a szélei felpöndörödnek. Nem először van a kezemben.
A tekintetem rávetül az írásra, a kacskaringós betűk visszarepítenek az egy évvel ezelőtti világomba.
2002. május 4. szombat
Kedves David!
Mire ezeket a leveleket kézhez kapod, én már nem leszek melletted. Nem azért, mert nem szeretnék, hiszen ez lehetetlen, merő istenkáromlás. A Sors, vagy valami más felsőbb hatalom döntött úgy, hogy többé nem érezhetlek, nem láthatlak, nem hallhatom a hangodat.
Emlékszel, mikor tavaly rosszul lettem és orvoshoz akartál küldeni? Akkor levertem a makacsságodat azzal, hogy csak megfáztam. De neked volt igazad, mindvégig hallgatnom kellett volna rád. Az én önfejűségem miatt elveszítelek, és ezt sosem bocsátom meg magamnak. Szeretlek David.
Kérlek, mielőtt tovább olvasol, tegyél meg neked valamit. Hozz fel a pincéből egy palackkal a kedvenc borunkból, tedd fel a mi dalunkat – tudod, amin annyit tudtunk táncolni, hogy már beleszédültünk - telepedj le a kandalló elé és így olvass. Kicsit talán olyan lesz, mintha én is ott lennék…
A mellkasom szét akar robbanni a rám törő fájdalomtól, egy percre abbahagyom az olvasást. Lehunyt szemmel veszek néhány mély levegőt, igyekszem visszanyerni az uralmat a testem fölött. De az ár elragad, pörögve-forogva visz a végzetem felé, soha meg nem unva a kínzást, a fájó sebek újbóli feltépését. Éhes vasfogak marnak belém, tépik-szaggatják a szívem maradékát, dögkeselyűként táncol a szenvedés a lelkemben. Eszméletlenségre vágyom, a mindent elborító jótékony sötétségre, ahol nincs múlt, jelen és jövő, csak a kellemes lebegés a semmiben. De tudom, nem adhatom fel. Még nem.
Mikor úgy érzem, hogy képes vagyok folytatni, újra a papírra nézek.
… átölelnélek, megcsókolnálak, érezném a testedből felém sugárzó meleget. Nincs nagyobb hatalom a világon, mint a forró szerelem, David. Sose feledd el, hogy én a legvégsőkig szerettelek, és bármit megadtam volna, hogy egy kicsivel, egy egészen kicsivel több ideig veled maradhassak. De a jóistennek más tervei voltak velem.
Az első tünetek utáni kedden újra rám tört a rosszullét, ezért munka után elmentem a rendelőbe. Neked, édes Davidem, azt mondtam, hogy Lucy barátnőmmel megyek bevásárolni a férje születésnapi partijához, de nem mondtam igazat. Nem akartalak nyugtalanítani, mert tudom, hogy milyen aggódó vagy mindig. Sajnálom.
A kötelező tesztek után az orvos további vizsgálatokat rendelt el. Csak a második CT felvételen vettek észre egy halvány árnyékot a koponyámban. Igen, jól sejted, akkor derült ki, hogy agytumorom van…
Élénken fel tudom idézni azt a pillanatot, amikor elmondta nekem. Leendő befektetőkkel tárgyaltam éppen a toronyházi, teljes panorámás irodámban, mikor Lizbeth, a titkárnőm halálára vált arccal berontott, hogy telefonon keresnek. A gyomrom ugrott egyet, mindenféle szörnyű képek futottak le a lelki szemeim előtt: Abby balesetet szenvedett, a kocsija totálkáros, kormos arcú tűzoltók próbálják kivágni a roncsból, miközben tüzes szikrák szállnak körülöttük…
De nem, mert a vonal másik végén a feleségem fogadott és a szívem felreppent a hirtelen rám törő boldogságtól, kacagva meséltem neki az előbbi rémképeket, nem hagyva szóhoz jutni őt. Abby velem nevetett, de hirtelen elkomorult a hangja, és találkozót kért tőlem. Gondolkodás nélkül javasoltam a kedvenc kávézónkat, ő inkább az irodámhoz közli parkot választotta. Beleegyeztem.
Nem telt bele fél óra, már láttam is közeledni az én személyes angyalomat, a csodámat. Aranybarna haján bukfencet vetett a tavaszi napfény, milliónyi tündérszárny benyomását keltve körülötte. Kecsesen kerülte ki a délelőtti zivatar hagyatékainak beillő pocsolyákat, oldalra lépett, hogy elengedjen egy babakocsis anyukát, aztán felemelte a fejét és a pillantása rám talált. Az arca nyugodt volt, de a szemei nem tudtak hazudni nekem. Fájdalmas félelem költözött beléjük, elhomályosította az örökös, vidám csillogást, amibe egykor beleszerettem. Bár egy szót sem szólt még hozzám, már én is féltem…
Megrázom a fejem, nem akarok arra a napra gondolni. Visszatérek a levél első oldalának utolsó mondataihoz.
… ahogy az is, hogy nem tudják megoperálni. Menthetetlen voltam, így mondta az orvos. Egyszerűen nem tudtam, hogyan mondjam el neked, drága David. A kórházi folyosón ülve csak meredtem magam elé, még annyi erőm sem volt, hogy sírva fakadjak. Annyi járt csupán a fejemben, hogy mihez fogok kezdeni ezzel a ténnyel. Nem volt esélyem, esélyünk a hosszú, boldog életre és átkoztam magam, hogy elvettem ezt tőled. Minden az én hibám David, ne haragudj. Sajnálom.
Az első lap aljára érek. A papír megzörren, ahogy félbehajtom és a kezemben tartott paksaméta aljára csúsztatom. Lassú, megfontolt mozdulatokkal veszem elő a következőt, azzal a szent tudattal, hogy lélekben tökéletesen felkészültem a rám váró dolgokra. Életemben nem tévedtem még ekkorát. Alig jutok túl az első pár mondaton, már érzem is a könnyek csípős viszketését a szememben. Dühös-kétségbeesetten törlöm le az arcomon végigfolyó sós cseppeket, és közben találó párhuzamot vonok a bennem dúló érzelmi vihar és a kinti, valóságos égszakadás között. Üvölteni támad kedvem, szétverni az egész átkozott házat, hogy aztán a romjain haláltáncot járva ismét csak üvölthessek, sírhassak és elfelejtsek minden gonosz, ártó gondolatot, amik féregként ássák magukat mélyen a lelkembe.
Ehelyett azonban kitárom a következő lapot és visszatérek a múltba.
Végül nem bírtam tovább és felhívtalak. Kacagva meséltél egy rémképről, mindenféle tűzoltókról és én veled nevettem sírva, azt kívántam, bárcsak egy egyszerű baleset történt volna, amit ki tud heverni az ember. Kértem, találkozzunk, te a kávézónkat ajánlottad, ahol megannyi meghitt reggelt töltöttünk el, de nekem valami csendesebbre volt akkor szükségem. Tudtam, hogy téged jobban meg fog viselni a helyzet, kettőnk közül mindig is te voltál az ilyen dolgokban az érzelmesebb. Beleegyeztél.
És te, szerelmem, ott ültél azon a kopott kék padon a parkban, a hajadba belekapott a szeszélyes szél, még jobban összekócolva az egyébként is kusza tincseket. A fekete fürtök alól boldogan kacsintottál rám a sugárzó kék szemeiddel. Igyekeztem, tényleg összeszedtem minden maradék erőmet, hogy visszamosolyoghassak rád, de nem sikerült. Milyen óvón vettél a karjaidba, mikor láttad az első könnycseppeket végiggördülni az arcomon! Köszönöm neked David. Halkan közöltem veled a hírt és te nem szóltál semmit, csak hitetlenkedve ráztad a fejed, a szád elnyílt és néma nem-et kiáltott. Zokogva ültünk a padon, körbevett minket a tavaszi boldogság, de mi be voltunk zárva az örökös, fagyos télbe.
Muszáj ismét abbahagynom az olvasást. Az emlékek túlontúl fájóak még, a sebek még véreznek, nem takarta el őket a feledés. Lemegyek az elszenesedett konyhába, a könnyeimtől fuldokolva megkeresem a pincelejáró ajtaját és a sötétben lebotorkálok a kormos falak mentén a régi boros állványokhoz. Lecsúszom a fal mentén a földre és hagyom, hagyom, hogy a fájdalom kínkeserves sírásban és ordításban távozzon belőlem. Kezeimmel belemarkolok a földet borító finom törmelékbe, a por akadálytalanul pereg át a görcsösen megmerevedett ujjaim között, épp úgy, mint ahogy a könnyek, ezek az átkozott kíngyöngyök végigszaladnak az arcomon, utat találva maguknak a nyakam mentén a pólóm alá, míg az teljesen át nem nedvesedik. Egy pillanatra zavarba esem, hogy férfi létemre ennyire elgyengültem, de aztán fittyet hányok az évszázados elvárásokra és ismét hagyom, hogy a keserű emlékek elementáris erővel üssenek rést a lelkemen.
Mikor a zokogásom hüppögéssé szelídül, felnyomom magam és a lábaimat mozgásra kényszerítve visszamegyek a padlástérre, felveszem a padlóra dobott papírokat és szemeimmel ismét befogom az írást. Néhány sor elmaszatolódott mindkettőnk könnyeitől, de kitartóan, egyre nehezedő szívvel kifürkészem a lapot.
A rá következő hetekben-hónapokban elárasztottál szeretettel, mindig mellettem voltál, hittél benne, hogy még minden jóra fordulhat. Emlékszel arra a vén vajákosra, akit hazahívtál hozzánk? Békával akart etetni, merthogy az elviszi az ártó szellemeket a házból és meggyógyulok. Vicces pillanat volt.
Te tényleg mindent megpróbáltál David, amiért örökké hálás leszek neked. Kitartottál mellettem a szörnyű kezelések alatt, elviselted a hangulatingadozásaimat, a hisztimet, amikor senkit nem akartam látni, tartottad a fejem, mikor semmi nem akart megmaradni a gyomromban, velem sírtál, mikor csomókban kezdett hullani a hajam.
A szerelmed falat emelt körém, távol tartotta a rossz dolgokat, amíg lehetett. Nem szóltál egy szót sem, csak feküdtél mellettem ezen a kényelmetlen ágyon, fogtad a kezem és együtt néztük a régi, örök klasszikusokat a tévében. Szerettem ezeket az estéket, egy kicsit úgy éreztem, minden rendbe jöhet. Ezt is köszönöm neked, drága David.
Utoljára hagytam a legfontosabbat, de nem azért, mert számomra ő a végső a sorban, hanem, hogy ha a végére érsz ennek a memoárnak is felfogható levélnek, az ő emléke legyen az, ami mosolyt csal az arcodra. Emlékezz arra, hogy ő a miénk, kettőnk szerelméből kelt életre és így örökké közvetíteni fogja feléd mindazt az imádatot, amit én már nem tehetek meg. Szeresd őt David, úgy szeresd, ahogy engem szerettél, sőt, annál is jobban. Mert ő a világunk közepe, őérte tettem mindent. Ne hagyd, hogy kárba vesszen az a sok szenvedés, amit átéltünk. Tanítsd meg mindenre, amire szüksége lehet az életben, de legfőképp tanítsd meg szeretni. Nincs ennél fontosabb.
Már csak egy valamit szeretnék elmondani. Ne gyászolj sokáig! Ne hagyd, hogy a bánat megkeserítsen, éld az életed! Egy nap biztosan találkozol egy másik szerelemmel, ami képes lesz neked, nektek önzetlenül nyújtani mindazt, amit megérdemeltek.
Ne feledd, hogy a sírig szerettelek és akárhová is kerülök, örömteli mosollyal foglak figyelni titeket, büszkeség fog eltölteni a látványotokra és hangosan fogom mondani: ők a családom.
Szeretlek David
Abby
Hirtelen, kurta-furcsán van vége. Akárhányszor is látom ezeket a szavakat, mindig többet és többet akarok belőlük, látni akarom a feleségem lányosan kanyargós betűit, olvasni akarok a sorok között, meglátni mindazt a szépséget, életigenlést és szeretetet, amit még a betegség sem volt képes elvenni Tőle. Kétségbeesetten forgatom az ujjaim között a lapokat, remélve, hogy találok köztük még sosem látottakat, de a kívánságokat teljesítő jó tündér messze jár.
Csüggedten hajtom le a fejem, hagyom, hogy a hajam a homlokomba hulljon. A hajsátor alatt engedek ismét a szememet feszítő nyomásnak, de most már nem zokogok, a tehetetlen toporzékolás kiölte magát belőlem. Csendesen figyelem, ahogy a könnyek kis porfelhőket hagynak maguk után, ahogy a padlót borító piszokba hullnak, százezernyi apró atomrobbanásként ütnek lyukat a törmelékbe.
A könnyeim még mindig makacsul kitartanak, amikor a lábaim szinte maguktól mozdulnak, visznek lefelé, átsuhannak velem a ház előtti pázsiton és a kocsimba ültetnek. Nem figyelek a vezetésre, automatikusan csavargatom a kormányt, a gondolataim elkalandozhatnak, a tudatalattim pontosan tudja az úti célomat. Ahogy egyre közelebb kerülök a szüleim házához, úgy villannak be boldog, könnyfakasztóan örömteli emlékek. Lassan hazaérek. A kocsi motorja köhög még egyet a leálláskor, amikor nyitódik a bejárati ajtó és egy kis tündér száguld ki rajta.
Letörlöm az utolsó árulkodó könnycseppet is, kiszállok az autóból és már én is nevetve tárom ki a karomat a lányunknak. Tőlem örökölt sötét haja vadul lobog mögötte, ami egy pillanatra eltakarja az arcát, mikor elém érve lefékez. Két kezecske nyúlik előre, hogy a rakoncátlan tincseket megzabolázza, mire végre, a tökéletes mosoly felett rám ragyog a feleségem léleklátó, zöld szeme.
Elszorítom a vérembe szivárgó fájdalmat és szorosan magamhoz ölelem a lányomat, átengedem belé minden szeretetemet és magamba fogadom az övét. Ő a múlt, ő a jelen és ő a jövő emléke.
Szeretlek Abby.





Kedves Leander!

Már első olvasásra sem tudtam volna belekötni, még ha akartam volna sem. Nagyon tetszett!
Másodjára, a „színezésnél” még jobban megfogott a történet.
Igazán köszönöm, hogy olvashattam! :)

Bejegyezte: dátum: 2 megjegyzés:

Bri története

Jövő emléke

Valami furcsa, megmagyarázhatatlan okból kifolyólag látom a jövőt. Minden látomásomra emlékszem jobban az agyamba vésődtek, mint a saját emlékeim, a tulajdon életem. És bár jó dolognak tűnhet látni a jövőt mégsem egy leányálom. Mikor egy nap vagy tíz látomásom van vagy éjszakánként mást sem látok csak a jövőt és mire reggel felkelek jó ha arra emlékszem, hogy mi a nevem vagy, hogy hol lakom, kik a szüleim. Vagyis inkább kik voltak a szüleim. Tíz évesen autóbalesetet szenvedtünk, a szüleim a helyszínen meghaltak míg én a kórházban haldokoltam két hónapig de aztán a sors vagy valami felsőbb hatalom az életbe taszított, messze a szüleimtől és a békés haláltól. Akkoriban kezdtem el látni a jövőt, persze akkoriban nem gondoltam volna, hogy ha ezt kikotyogom egyből dili házba dugnak. De így lett. Hét éve nyűglődöm ezen helyen sokkal inkább azért mert nincs olyan, aki magához vegyen, bár látomásaim még mindig vannak de ezt soha nem osztom meg senkivel. Minek mondjam meg az igazat ha az lesz a következménye, hogy gumi szobába dugnak és nem engednek ki hónapokig? Sokkal békésebb a saját birodalmamban lenni és titkolózni. Mindenkinek jobb így. Szórakozottan figyeltem a hátsó udvaron ücsörögve az embereket, a minden napokat. Nyár lévén nagyon jó idő volt, még a fa árnyékában is melegem volt, az udvar leghátsó faasztal-pad együttesénél ücsörögtem. Az itt élő emberek mindegyikéhez csatlakozott egy ott dolgozó valaki azért mert úgy gondolta, hogy a rá osztott beteg veszélyes is lehet valaki pedig csak azért, hogy jobb kedvre derítse nem annyira agresszív betegét. Szerencsére nekem nem kellett „őr”, minek? Nem vagyok agresszív, sőt... Azt eltekintve, hogy látomásaim vannak és mostanában elég intenzívek a legnagyobb rendben vagyok. Hogy hogyan mondhatom ezt egy dili házban? Fogalmam sincs. Már nem is úgy tekintek erre az intézményre, mint valami börtön inkább egy amolyan kötelező otthon hiszen hova máshova tudnék menni? Senkim sincs, az egyetlen akit közel engedtem magamhoz valaha is az Maggie volt, az elmegyógyintézet pszichológusa és egyben az igazgatója is. Az égen egy felhő sem volt, órákon át néztem a tiszta kék eget és a zöld, hibátlan gyeptéglákat melyek tökéletesen passzoltak egymáshoz és egy kellemes udvart varázsoltak körém. Mi lenne ha fordítva lenne? Ha az ég lenne kék és a növényzet zöld? Na de akkor a víznek is zöldnek kell lennie hiszen úgy lenne korrekt. Sokszor gondolkodom ilyen butaságokon, ezektől legalább nem eshetek depresszióba vagy ilyesmi. Azt hiszem elaludtam. Halványan érzékeltem ahogy a levegő lehűl, két izmosnak tűnő kart mely felemelt és a szobámba cipelt. Fel akartam ébredni és letetetni magam de nem volt rá erőm. Beszélni akartam de csak motyogásra futotta, különben is, a kölniének illata teljesen elbódított és újra az álmokba taszított. A várt álmok helyett újra egy látomás következett, nem tudom hogyan tudom a kettőt megkülönböztetni de megtudom és kész. Megérzés.
Semmivel sem különbözött a többi napjaimtól, ugyanúgy a padon ücsörögtem és nézelődtem, figyeltem a mindennapokat. De az érzések melyek körül öleltek teljesen mások voltak. Boldogság, szégyenlősség és zavartság, éreztem ahogy halvány pír önti el az arcom. Úgy éreztem, hogy ül valaki mellettem, arra a valakire figyeltem de nem tudtam miért. Nem néztem oda. Így arra sem jöttem rá, hogy ki ül mellettem.
Reggel különösen kialudtan ébredtem. Az érzések melyek az éjszaka hatalmuk alá vontak most sem eresztettek. Megmosakodtam és magamra öltöttem egy farmer halásznadrágot és egy fehér pólót melynek egyik oldalán páva toll minta díszelgett. Fekete, a vállamnál kicsit tovább érő hajam hanyag oldalt copfba fogtam és már készen is álltam a napra. Nem mondanám, hogy a szobám egy kimondott tinédzser szoba de nem is arra számít az ember egy elmegyógyintézetben. Az ajtó mellett egy komód, szemben vele egy ablak, - persze rácsokkal védve - egy ágy és mellette egy éjjeliszekrény, fotel plusz egy apró fürdőszoba és szekrény. A falak semmit mondóan kávészínűek, a parketta néhol már nyikorog. Ahhoz képest amit a filmekben lát az ember nem rossz, megtanultam benne élni. A hangszóró mely a plafon egyik sarkába volt szerelve recsegni kezdett majd megszólalt.
    - Jó reggelt Yvonne, kérlek fáradj az igazgatóiba. - meglepve álltam pár másodpercig azon tűnődve, hogy mit tehettem de aztán eleget tettem az utasításnak is az iroda felé vettem az irányt. Nem lesz reggel pszichológiám, kettőkor lesz, most meg jó ha van tíz óra. Huh, jó sokat aludhattam. Bekopogtam a hatalmas sötétbarna tölgyfaajtón majd egy „szabad” után félénken benyitottam. Maggie barátságosan mosolyogva intett, hogy jöjjek beljebb, mosolyog, akkor nem lehet gond. Remélem.
    - Ülj le kérlek. - mosolygott kissé hivatalosan, az egyik sötétbarna fotelhez sétálva lehuppantam és kíváncsian vártam, hogy miért hívott be.
    - Hadd mutassalak be Sebastiannak. - mutatott a másik fotelhez, meglepve pillantottam a mutatott helyre. A fiú pár évvel lehetett idősebb nálam, 20 éves...talán. Fekete haja kócosan állt néhol a szemébe lógott, fekete szemei az ónixra hasonlítottak fél oldalas mosolya pedig egy iskola menői közé tartozó ficsúrra.
    - Bocs, nem vettelek észre. - makogtam zavartan mire csak még jobban elmosolyodott.
    - Nem gond. Sebastian Blake. - nyújtotta felém a kezét.
    - Yvonne. - fogadtam el jobbját majd újra kérdő pillantást vetettem Maggie-re.
    - Sebastian lesz a...kísérőd. - kereste a megfelelő szavakat – Olyan egyedül vagy mostanában, Sebastian pedig most kezdi a „szakmát” - rajzolt macska körmöket a levegőbe – biztos jót fog tenni egy kis társaság.
    - Tökéletesen megvagyok egyedül. - horkantottam sértődötten karom összevonva a mellem előtt – Nekem nem kell őr, tudtommal még senkinek sem ártottam.
    - Én nem őrt akasztottam rád hanem társaságot. - erősködött Maggie.
    - Gondolom úgy is mindegy mit mondok, igaz? - sóhajtottam beletörődően.
    - Pontosan. - helyeselt Maggie egy győzelmi mosoly kíséretében.
    - Reggelizni mentem. - morogtam kelletlenül és már ott sem voltam, sietős léptekkel indultam meg az ebédlő felé és próbáltam elfojtani a dühöm.
    - Ne siess annyira. - ért utol Sebastian, mit sem törődve jelenlétével löktem be a kék lengőajtót és már a hatalmas ebédlőben voltam. Mivel későn érkeztem alig voltak, asztalok üresen, letörölve álltak, páran ücsörögtek és az ételüket turkálták. Én csak elvettem egy narancsleves üveget és leültem a szokásos helyemre.
    - Enned is kéne valamit. - panaszkodott Sebastian – Így is épp elég sovány vagy.
    - Az őröknek nem muszáj kommunikálni a betegükkel. - morogtam még mindig azon fortyogva, hogy mivel érdemeltem én ezt ki.
    - Nem őr vagyok, társaság. - javított ki mire csak egy mogorva pillantást küldtem felé és újra az ebédlőt tanulmányoztam, mint ahogy mind a hét éven keresztül. Szó nélkül felállt majd elment. Megnyugodva fújtam ki a levegőt és kezdtem örülni, hogy végre feladta, hogy belátta nekem semmi szükségem a „társaságára”. De ez a reményem is tova szállt mikor láttam, hogy újra felém közeledik egy tálcával. Úgy téve mintha észre sem vettem volna nézelődtem tovább.
    - Egyél! - rakta le elém a tálcát.
    - Nem kell. - morogtam.
    - Parancs! - erősködött szigorúan, kemény hangja hallatán összerezzentem és jobbnak láttam nem veszekedni, magam elé húztam a müzlis tálat és kelletlenül enni kezdtem. De bármennyire is akartam nem tudtam szemet hunyni afelett, hogy egyfolytában engem bámul miközben jót vigyorog rajtam.
    - Muszáj nézned? - kérdeztem szinte már kétségbeesetten, halkan felnevetett majd az ebédlőt kezdte el tanulmányozni.
    - És miért kerültél ide? - kérdezte pár perc csend után.
    - Maggie nem mondta? - horkantottam – Ilyet nem szokás eltitkolni az őrök elől.
    - Társaság! - vágta rá, egyre jobban unta, hogy őrnek nevezem.
    - Az mindegy! - morogtam – Szóval, tényleg nem mondott semmit?
    - Semmit. Nem kérdeztem. - vont vállat – Elárulod?
    - Nem. - mondtam nemes egyszerűséggel – Különben is, már semmi bajom.
    - Mindegyik ezt mondja. - horkantott, villámokat szóró tekintettel néztem rá majd sértetten felálltam elraktam a tálcát és kifelé siettem.
    - Yvonne! - szólt utánam – Kérlek várj meg! Sajnálom! Kicsúszott, bocsáss meg. - az egész folyosó tőle zengett aminek köszönhetően mindenki ránk figyelt. Nem törődve a „társaságommal” kisiettem az udvarra abban reménykedve, hogy nem talál rám. Tévedtem. A következő pillanatban megragadta a karom és hátra rántott aminek következtében neki estem a mellkasának és mindketten elestünk. Nem is tudom mi idegesített jobban, a pár centire lévő arca, a béklyóba fogó tekintete, a keze a derekamon vagy a gyorsabb ütemre verő szívem esetleg az, hogy ez egyáltalán nem idegesít? Észbe kapva felöltöttem mérges ábrázatom majd két lábra állva újra elindultam.
    - Mindig ilyen morcos vagy? - jött utánam továbbra is kitartóan – Vagy csak én váltom ki belőled?
    - Csak te! - vágtam rá és leültem a szokásos helyemre, Ő meg mellém. - Amúgy, hogy vesz rá a lélek egy olyan embert, mint te, hogy ilyen munkát válasszon? - kérdeztem pár perc csend után.
    - Én sem vagyok köteles neked válaszolni. - felelte makacsul ajkain diadalittas mosollyal.
    - Maggie nálad jobb embert nem is választhatott volna. - morogtam elégedetlenül, rá dőlve a padra fejem a karomra támasztottam és nézelődtem.
    - Egész nap ezt csinálod? - szólalt meg újra kb. fél óra múlva.
    - Uncsi? Ha nagyon unod elmehetsz. - reménykedtem.
    - Szépen szóltam hozzád, miért vagy ennyire elutasító? - kérdezte újra morcosan – Mit tettem, hogy így viselkedsz velem?
    - Nem ellened szól – sóhajtottam sokkal kedvesebbre véve a hangnemet – csak nem értem, hogy Maggie miért csinálta ezt, semmi bajom, semmi rosszat nem tettem.
    - De még mindig szent meggyőződésed, hogy őr vagyok melletted. - sóhajtotta – Én tényleg nem az vagyok, egyszerűen látja Maggie, hogy egész nap itt ülsz csendben, egyedül. Ez már magában olyan dolog ami képes megőrjíteni az embert. - újra csúnyán néztem rá – Bocsi. - emelte fel maga mellé a kezét, mint egy rajta kapott bűnöző. - Gyere! - ragadta meg a kezem és egy könnyed mozdulattal kihúzott a padból.
    - Mit csinálsz? - próbáltam földbegyökerezett lábbal állni de nem használt, simán elrántott mintha alig pár kiló lennék.
    - Légy szíves. - nézett rám kutya kölyök szemekkel, nagyot sóhajtva hagytam, hogy vezessen, hogy aztán átvágtassunk az előcsarnokon, fel a lépcsőn egyenesen a tetőre. Ahogy láttam cseppet sem zavarta a Tilos tábla így én sem zavartattam magam. Kilépve az ajtón egyből elénk tárult a kilátás, mindenhol erdő és természet, bal oldalon messzebb már házak sorakoztak és egyre magasodó épületek. A távoli hegyek szinte beleolvadtak a kék égbe.
    - Ez...szép. - motyogtam teljesen elkábultan a táj látványától, csak halkan felnevetett és a korláthoz húzott.
    - Gondoltam mégis csak érdekesebb, mint ott lent. - intett a fejével az udvarra, ugyan az volt, mint minden nap és mégis más. Leült a földre majd én is követtem a példáját a korlátra támaszkodva. Hosszú perceken keresztül meredtem a tájra, teljesen a hatalma alá vont.
    - Tíz éves autóbalesetet szenvedtem a szüleimmel. Anyám munkatársa gyerekének volt a szülinapja, onnan mentünk haza este tizenegy körül... - saccoltam – Pénteken. A lámpa zöld volt, át akartunk menni de egy autó belénk jött. A hatalmas telepjáró könnyedén feldöntött minket, a szüleim rögtön meghaltak én még élet halál közt lebegtem szinte egész nyári szünetben. Részegek voltak. Részegek voltak és mégis alig volt rajtuk karcolás, Ők voltak a részegek és az én szüleimnek kellett meghalni! - morogtam dühösen, a kezem ökölbe szorult a méregtől és a szemem könnyek csípték, egyszer sem sírtam, még akkor sem mikor bejelentették tíz évesen, hogy egyedül maradtam a nagyvilágnak, akkor sem mikor két mogorva pasas ide hozott. Sose sírtam, most mégis késztetést éreztem, hogy ki sírjam magam, bepótoljam azt a hét évet.
    - Sajnálom. - fogta meg a kezem Sebastian amitől egyből enyhült az öklöm.
    - Az ember tíz évesen még hisze a mesékben, a csodákban. - mosolyodtam el keserűen – Látomásaim voltak. Azt hittem ez jó dolog, hogy ez móka és kacagás. - a hangom tele volt gúnnyal és szomorúsággal – Elmondtam, kikotyogtam, hogy látok dolgokat amik később megtörténnek, hogy látom a jövőt. Rá pár napra ide dugtak, hogy hallucinálok, biztos a baleset utáni sokk. Még évekig hallucináltam, oly annyira, hogy teljesen elfelejtettem az életem. Nem rémlik a szüleim arca, nem emlékszem semmire az előttről, hogy ide kerültem. Sőt, az itt létem pár része is sötét.
    - Szerinted is hallucináltál? - kérdezte pár perc néma csend után.
    - Aha. - hazudtam – Ez az egyetlen ésszerű magyarázat.
    - És még mindig hallucinálsz? - kérdezte újra, sosem unja meg ezt a kérdez-felelek dolgot?
    - Nem. - hazudtam ismét – Kinőttem az egészből, az orvosok jól mondták, baleset utáni sokk de mégis mit tegyen egy tíz éves gyerek a szülei elvesztése után? Örüljön, mint majom a farkának?!
    - Mennem kell. - mondtam szenvtelen hangon és felállt – Holnap látjuk egymást.
    - Aha, persze. - mondtam ironikusan és hagytam, hogy elmenjen, még hosszú órákon át figyeltem az embereket. Vagy csak pár perc volt? Nem tudom. Figyeltem ahogy Sebastian feldúlt léptekkel indul meg a kocsija felé, kezében a bőrkabátját markolva. Az ajtóból még fel pillantott a tetőre és egyből megtalált engem, tekintete foglyul ejtette az enyémet, hatalmas erőt véve magamon szenvtelen arcot vágva felkeltem és folytattam a napom. Azt akartam, hogy elmenjen, meg tette. Elüldöztem magamtól, megijedt. Bolondnak néz. De mit hitt, hogy normális vagyok? Akkor nem lennék itt! Az egyik részem nyugodt volt és örült, hogy elment a másik viszont folyamatosan magát ostorozta és hiányolta Sebastiant. Mi ütött belém? Nem szerethettem bele, csupán...tetszik. Ugyan már, kinek nem tetszene egy ilyen pasi? Maga a megtestesült tökéletesség. Fél isten. Még szép, hogy tetszik de nem jelent semmit. Ugyan már, elvégre „őrült” vagyok! De valamiért mérges volt. Még este, elalvás előtt is tisztán emlékeztem szigorú, feldúlt arcvonásaira és szemeire melyek tele voltak kérdésekkel. Ilyen súlyos beteg lennék? Csak én nem veszem észre?
    Az előcsarnokban voltam, a hatalmas kör alakú recepciónál az idős hölgy várt aki minden reggel. Arca aggodalmas volt és rémült.
    - Mi a baj? - kérdeztem az arcát fürkészve, válasz helyett csak átnyújtott egy újságot. Csak pár szót olvastam el. Gyilkosság. Áldozat. Sebastian Blake. Augusztus 19. Szombat. Éreztem, hogy úrrá lesz rajtam a keserűség, éreztem ahogy a könnyek végig folynak az arcomon, a papírt gyűrődésik szorítom majd térdre rogyok miközben folyamatosan azt kérdezem magamtól, hogy miért.
    Rémülten, levegő után kapkodva ébredtem fel az éjszaka közepén. Az arcom teljesen elázott a könnyektől, a fejem hangosan zúgott és nem hagyta, hogy bármi értelmesre gondoljak.
    - Yvonne? Jól vagy? - hallottam meg a fotel felől egy suttogó hangot. Ijedten néztem oda de nem láttam tisztán. Egyre gyorsuló szívveréssel figyeltem ahogy az idegen az ágyamhoz jön majd leül mellém mit sem törődve azzal, hogy én egyre messzebb akarok kúszni tőle. De sajnos az ágy is véges.
    - Én vagyok az. Sebastian. - mondta nyugtatóan és eltűrt egy tincset az arcomból. Megnyugodva fújtam ki a levegőt és közelebb kúsztam hozzá. - Minden rendben? - kérdezte aggódva és közelebb vont magához. Mellém feküdve a mellkasára vont és nyugtató szavakat mormolt a fülembe.
    - Ez is a „társaság” munkájához tartozik? - kérdeztem kissé csípősen, félálomban, halkan felnevetett.
    - Nem, ez egy barát munkája. - barát...barát...addig ízlelgettem ezt a szót míg el nem aludtam. Reggel próbáltam eldönteni, hogy ezt csak álmodtam vagy valóban megtörtént míg végül kénytelen voltam arra kinyitni a szemem, hogy valaki végig simít az arcomon. Megszeppenve néztem Sebastian szemébe, míg Ő egy féloldalas mosollyal viszonozta tekintetem.
    - Egész éjjel itt volták? - mormoltam álmosan.
    - Ne aggódj, aludtam, jó melletted aludni. - tudtam miért mondja és élvezte is ahogy zavarba leszek és elpirulok. - Mit álmodtál az este? - kérdezte végül. A kérdés sokkal inkább úgy hangzott, hogy valóban álmodtam-e az este vagy látomásom volt.
    - Nem lényeges, nem emlékszem rá. - hazudtam, arcán csalódottság suhant át.
    - Kint megvárlak. - mondta végül és kiment. Gyorsan rendbe szedtem magam és utána indultam.
    - De még mindig nem válaszoltál arra a kérdésemre, hogy miért ezt a szakmát választottad. - mondtam immár az ebédlőben ücsörögve és próbáltam magamba erőltetni a müzlit amit Sebastian rakott újra elém.
    - Keresek valakit. - hangja az én tegnapi mesélésemre emlékeztetett – És majd ha eljön az idő meg is találom, addig meg miért ne segíthetnék másokon. - mosolygott rám kicsit jobb kedvvel. Éreztem, hogy nem ez a teljes igazság de rá hagytam. Nem erőltetem. - Tegnap...kutakodtam. - kezdett bele és félre tolta a tálcám, hogy aztán egy fehér borítékot rakjon elém, zavartan néztem rá egy pillanatig – Nyisd ki. - kérte. A borítékból három fényképet és két papírt húztam ki. Az egyik fényképen egy szőke nő volt, finom arcvonásait göndör haja keretezte, kék szemei még fényképen keresztül is teli voltak élettel. Egy szolid, világos lila kosztümöt viselt. A másik képen egy fekete hajú férfi volt, a hajában már észre vehető volt pár ősz hajszál ami arra engedett következtetni, hogy talán a negyvenes éveiben járhatott. Barna szemei szeretetet sugároztak, markáns vonásai sok női fejet elcsavarhatott már. A harmadik képen már mind ketten ott voltak egy kislánnyal középen. A lány talán hat éves lehetett, fekete haja a válláig ért, barna szemeit az apjától örökölte de a vonásait az anyjától. Szorosan kapaszkodott a két kézbe, a szülei kezébe. A papírokon adatok álltak, a nőé és a férfié. A szemem elöntötték a könnyek ahogy végre tudatosult bennem, hogy ezek a szüleim. A szüleim...ilyenek voltak...teljesen elfelejtettem már. A könnyfátylon keresztül is láttam Sebastian barátságos mosolyát, örömittasan a nyakába ugrottam és százféleképpen elmondtam neki milyen hálás vagyok.
    - Nem kell megköszönnöd, jogod van tudni, hogy kik voltak. - ölelt szorosan magához, talán túlságosan is. Lehelete csiklandozta a nyakam mire a gerincemen, furcsa, jóleső érzés futott végig. Félénken pillantottam fel fekete szemeibe, szégyelltem magam előbbi kirohanásomért de ahogy Sebastian tekintete ismételten rabul ejtett nem tudtam semmi másra gondolni csak rá. Karjai még szorosabban tartottak, ajkai résnyire nyíltak, tekintetében hezitálás látszott, a reagálásom várta. Szavak helyett csak nyaka köré fontam a karom és szorosabban simultam hozzá.
    - Téged kerestelek... - suttogta lágyan majd megcsókolt. Úgy éreztem, hogy soha többé nem akarok elszakadni az ajkaitól, túl jó volt ahhoz, hogy igaz legyen, túl biztonságban éreztem magam ahhoz, hogy velem történjen meg és mégis így volt. Ez nem látomás volt, ez a jelen volt és velem volt.
***
A napok teltek de a látomások gyarapodtak, egyre rosszabbak és rosszabbak de mégis ugyan az volt az egész. Sebastian halála. Nem mondtam meg neki, nem mertem. Attól féltem, hogy ha elárulom neki, hogy még mindig vannak látomásaim bolondnak hisz és elhagy. Nem akartam elveszíteni és rettegve, tehetetlenül figyeltem ahogy az idő egyre közelebb visz ahhoz a bizonyos péntekhez ahol el kell búcsúznunk egy napra egymástól, hogy aztán szombaton megkapjam az újságot a tragikus hírrel. Nem hagyhattam de mégsem tudtam mit tegyek. Mi ilyenkor a helyes? Mondjam meg, hogy azt higgye, hogy valóban őrült vagyok és hagyjam, hogy elmegy vagy ne mondjak semmi és ismét csak hagyjam, hogy elmegy? Az óra egyre közelebb ért a négy órához és nekem döntenem kellett. A szobámban feküdtünk, én ismét a mellkasán pihentem és hallgattuk az ablakon beszűrődő zajokat. Nem beszélgettünk, bőven kibeszéltük magunkat a hét alatt. Ő nyugodt volt, mint mindig, a karja ugyanúgy fonódott a derekam köré, mint minden nap míg a másik keze a feje alatt volt. Én viszont nyugtalan voltam, próbáltam csak a szívdobogására koncentrálni de elszorult a torkom mikor arra gondoltam, hogy lehet már soha többé nem hallom. Hogy megszűnik dobogni. Öt perc múlva sóhajtva ült fel velem együtt és az órájára pillantotta.
    - Mennem kell. - motyogta kelletlenül – Holnap jövök, rendben? - mosolygott rám.
    - Siess majd jó? - néztem rá könyörgőn, úgy éreztem, hogy menten ketté szakadok, darabokra hullok a tehetetlenségtől. Megcsókolt majd elindult az ajtó felé. Nincs időm! Gyerünk!
    - Sebastian, várj! - hadartam, mire kedvesem vissza csukta az ajtót és kíváncsian nézett rám – Nem mehetsz el. - ráztam a fejem kétségbeesetten – Nem. - ismételtem.
    - Holnap jövök. - mosolyodott el elnézően.
    - Nem érted! - túrtam bele idegesen a hajamba – Rossz előérzetem van. - reméltem, hogy az „előérzettel” megelégszik és itt marad velem. - Ne menj el. - kértem.
    - Nem lesz semmi baj. - nevetett fel, úgy ahogy a szülő szokott gyermeke butaságán – Ne aggodalmaskodj.
    - Sebastian...hazudtam. - mondtam ki végül lehajtott fejjel.
    - Mi? - kérdezte értetlenül, nagyot sóhajtva készültem színt vallani annak reményében, hogy így megóvhatom a bajtól.
    - Hazudtam mikor azt mondtam, hogy már nincsenek látomásaim. Vannak, rendszeresen és láttam ahogy...meg...halsz. - nyögtem ki szipogva – Nem mehetsz el. - néztem rá könnyes szemekkel, megrökönyödve nézett rám pár másodpercig majd újra a kilincs után nyúlt. Szinte kiestem az ágyból, hogy utána tudjak kapni.
    - Kérlek higgy nekem! - könyörögtem a karját szorongatva – Igazat mondok! - tekintetében értetlenség volt és zavartság ami teljesen jogos.
    - Miért csak most mondod? - kérdezte elengedve a kilincset – Miért hazudtál?
    - Mert azt hinnéd, hogy őrült vagyok, hiszen látom a szemedben. - az első könnyek már ki is szöktek a szememből – Már most látom, hogy soha többé nem látlak, nem kérem, hogy szeress vagy higgy nekem de annyit tegyél meg, hogy nem menj el. Nem kell velem lenned csak ne fuss a halálodba! - könyörögtem.
    - Nem Yvonne, rosszul látod. - rázta meg a fejét – Még most is rossz ember ismerő vagy. - mosolyodott el szomorúan mire teljesen összezavarodtam – Már...teljesen feladtam a reményt, hogy valóban látod a jövőt, azt hittem csak én vagyok őrült és bemesélek magamnak mindent... - szavai annyira lekötöttek, hogy észre sem vettem mennyire a falhoz vagyok passzírozva, teste újra az enyémhez simult, arca csak pár centire volt az enyémtől míg a szív dobogásom talán még Ő is érezte hiszen majd kiütötte a bordáim – Yvonne, egész életemben téged kerestelek, azt a lányt akitől az emlékek származnak a jövőről. Yv, látom a múltadat, a látomásaid emlékét. - nyögte ki végül köntörfalazás nélkül. Ajkaimat szaggatott sóhaj hagyta el és próbáltam felfogni szavainak értelmét.
    - A jövő emlékét? - mosolyodtam el végül ezen a képtelenségnek tűnő valóságon, Sebastian halkan felnevetett hirtelen hangulatváltozásomon. - Akkor nem mész sehova? - kérdeztem reménykedve, ezek után már nem mehet sehova! Hiszen hisz nekem, fel sem fogtam teljesen, nem vagyok egyedül...Wáoh.
    - Sehova, nélküled sehova. - mormolta és lágyan megcsókolt. Mély levegőt véve féltérdre ereszkedett, arcvonásai idegesek lettek, mintha valami miatt izgulna. Na de mit csinál?
    - Yvonne Mcansi, megtisztelne azzal, hogy hozzám jön feleségül? - megdöbbenve meredtem azokba a mély fekete szemekbe és próbáltam kikeresni, hogy most viccel-e vagy komolyan gondolja. - Yv, leszel a feleségem? - kérdezte újra mikor látta, hogy teljesen lefagytam.
    - I-igen. - mondtam végül, még mindig a szédülés kerülgetett de legalább már csak egyet láttam Sebastianból. Bár lehet, hogy ez inkább kár... Megnyugodva kifújta a benn tartott levegőt és újra felegyenesedett, a kabátja zsebéből egy apró sötétkék bársony dobozt húzott ki majd nyújtotta át. Remegő kézzel nyitottam ki az apró dobozt ami lassan felnyílt és újra elakadt a lélegzetem. A fehérarany gyűrűt középen egy kék zafír kő díszítette az oldalán apró briliánsokkal, a belsejébe valami bele volt gravírozva; jövő emléke. Sebastian kivéve a kezemből az ékszert az ujjamra húzta, újra sírni kezdtem a meghatottságtól és a boldogságtól.
    - Nem tetszik? - kérdezte aggódva az arcomat fürkészve.
    - Te sem vagy jó ember ismerő. - nevettem fel, arcom a nyakába fúrtam – Szeretlek! - mormoltam és mélyet szívtam kölnije illatából, az új életem jövőjéből. A jövőm illatából.

Kedves Bri!

Amikor először olvastam azt gondoltam: „Te szent ég! Diliház?” Aztán végig olvastam és arra jutottam, hogy egész jó.
Majd, mikor másodjára olvastam és „kiszíneztem”, akkor már nem is tűnt olyan furának.
Szerintem jól passzol a történet a címhez, bár először nem teljesen értettem, hogy hogyan lett ebből Jövő Emléke.
Volt benne pár helyesírási, vagy elgépelési hiba, de nekem tetszett. Köszönöm, hogy olvashattam! :)

Bejegyezte: dátum: 1 megjegyzés:

Artie története

Artair McKnight
A jövő emléke

Jared Birch sosem volt átlagos srác. Jared Birch nem játszott focit a többiekkel, nem nevetett eleget, nem foglalkozott számítógépes játékokkal, és nagyon kevés barátja volt. A tizenhat éves Jared Birch különös fiúnak született, és mindenki úgy is kezelte, mintha különc lenne…

Jared otthona a skóciai Spirit Glenben volt, ahol a legendák olyan mélyen éltek az emberekben, hogy némelyiket évszázadokon keresztül őrizték a gyermekeiknek. Így maradt meg a Szobák Hagyománya is, amely eredetileg a Kunyhók Titka nevet viselte. A hagyomány azt követelte minden szülőtől, hogy zárjon el bizonyos titkokat a gyerekei elől. A titkokat külön szobában kell tartaniuk, és a kulcsot csak akkor adhatják oda a gyerekeiknek, ha betöltötték a tizenhatodik életévüket. Spirit Glen lakói már évek óta megegyeztek egy közös ünnepnapban, amikor a falu összes tizenhat éves szülöttének átadják a kulcsokat.
Ez a nap most elérkezett a tízedik osztályosok számára, és minden tizenhat éves fiú és lány izgatottan sietett hazafelé.
A csípős hideg szél cserepesre fújta Jared száját, s majdnem lelökte a kalapot a fejéről. Ezen a napon mindenki ezt a kalapot csúfolta rajta. Senki sem hordott ilyet a suliban, természetes hát, hogy furcsán mustrálták a folyosókon. Egyedül Jared barátja, a cserfes Amy nem bántotta érte. Ő csak lelkesen követte a szemüveges, barna hajú fiút, amint hazafelé tartott.
– Te is kíváncsi vagy?
Jared botladozva sétált a macskaköves kis utcán, és bal kezével lefogta a kalapját.
– Mire?
– Na, vajon mire? – nevetett Amy. – Ma te is láthatod a titkot!
– De nekem nem adják oda a kulcsot, mondtam már – sóhajtott Jared, és szomorkásan nézett a fekete hajú lányra. Hatalmas, aranybarna szeme volt. Vonzotta a tekintetét. – Akkor sem adják oda, ha tizennyolc éves leszek.
– Miért csinálják ezt veled? Ez nem igazságos! Emlékszel, amikor a bátyám kinyitotta a szobáját, és több tucat biciklit talált benne? Még mindig imádja őket.
– Hát, én nem csípem a bicikliket – vont vállat Jared, és a messzi, hangás hegyekre nézett. Szerette Skóciát. Legalább annyira, mint Amyt.
– De találhatnál benne könyveket, vagy kincset is!
– Tudom.
Amy a fiú mellé lépett, és megfogta a kezét. De Jared még mindig bizonytalan volt. Vajon tényleg szerette őt a lány? Ő nem bírt rendesen udvarolni, szerencsétlennek érezte magát. Most is csak elpirult, hebegett egy sort, és csöndesen gyalogolt vele.
Amy házához érve megtorpantak egy kicsit, s összeölelkeztek. Ez rövid ideig tartott, és Jared nemsokára már egyedül találta magát. Keserédes hangulatban, lehajtott fejjel haladt tovább. Aztán később a sárga levelű fákat vizslatta, ahogy az erős szél rezgette a gallyaikat. Az aranyló napkorongot eltakarták a sötétszürke felhők, és esővel fenyegették Spirit Glen lakóit. Jared viszont szerette az esőt. Sok olyan dolgot szeretett, amelyet mások utáltak. Például a széles peremű, fekete kalapját. Végre felnevetett ezen. Hiszen Amy is szerette a kalapját. Ó, a drága Amy! Ez már nem csak barátság volt… Nem maradhatott az!
Jared hamarosan hazaérkezett, s benyitott a szürke kis kőház kapuján. Ekkor kezdett el csöpögni az eső, és nagyot koppant a kalapon. A fiú enyhén elmosolyodott, és belépett az előszobába. Odabent csak egy fehér macska fogadta barátságos közeledését, s végig követte a lépteit. Jared a fogasra akasztotta a farmerkabátját, és átvonult a nappaliba. Még mindkét szülője dolgozott, úgyhogy elfoglalta a nagy, piros kanapét, és ott rajzolgatott órákon át. Szerette azt gondolni, hogy a rajzai életre kelhetnek. Csöndes magányában saját birodalmakat épített a füzetlapokon, s olykor úgy érezte, hogy bennük megtalálta a boldogságát. Ám amikor kiszakadt a képzelet világából, rá kellett ébrednie, hogy Spirit Glenben van az ő otthona. Ezért utálta Spirit Glent. Minden szépet el akart venni tőle, és gátlásokkal átkozta őt.
Miután lerajzolta Amyt, ahogy ölelkeznek, hátradőlt a kanapén, a zöld szőnyegre dobta a füzetét, s meredten bámulta a fehér, fagerendás plafont. Egy kövér pók szőtte rajta a hálóját, és sietős léptekkel iszkolt az ezüstcsillár felé. Ott várta az egyik ínycsiklandó falat, egy szerencsétlenül járt légy. A fehér cica felugrott Jared ölébe, s onnan nézte a pókot.
– Te mindig mellettem állsz, ugye, Jasper? – kérdezte a fiú a macskát.
Jasper nagy, kék szemekkel fordult Jared arca felé, aztán újra az ízeltlábút stírölte.
– Szerinted is igazságtalanok anyáék?
A macska nyávogott egyet, és elterült Jared hasán.
– Szóval szerinted is… – Az ifjú művész mély levegőt vett, és lehunyta a szemét. – Én leszek az első spirit gleni gyerek, aki nem tudja meg a titkát. Totál szívás.
Jared megsimogatta a cicát, mire az hangosan dorombolni kezdett, s teljesen elfeledkezett az éhes, puffadt pókról. Közben telt-múlt az idő, a nappali toronyórája nagyokat kattogott, a napkorong süllyedni kezdett nyugaton, és folyamatosan zuhogott az eső. A cseppek kíméletlenül ütögették a kerti fák leveleit, a sötétség pedig lassan a zöld, felföldi tájra ereszkedett.
Jared ezalatt végig csak feküdt, és Jasperrel játszadozott. Unalmában kósza gondolatok látogatták meg az elméjét, s egy pillanatra sem hagyták nyugodni. Először természetesen Amy állt eme gondolatok középpontjában, de aztán valami más átvette a helyét. Egy ötlet villant be Jared gátlásokkal és zavarodottsággal teli agytekervényeibe. Száz százalékig biztos volt benne, hogy a szülei későn érnek haza a munkából. A porcelángyár gőzerővel dolgoztatta őket, hogy este nyolcig robotoljanak a „gépezetben”. Na már most, ha nincsenek otthon, Jared akár meg is találhatja a titkos szoba kulcsát. A tizenhat éves osztálytársai már minden bizonnyal a kincseik között ugrándoznak örömükben. De most az ő ideje is eljött!
Az ifjú művész felugrott az ágyról (szegény Jasper bánatára), és megrohamozta a nappali szekrényeit. Akár azokban is találhatott volna egy rejtett rekeszt, a titkos szoba kulcsával. Ellenben a nappaliban nem járt szerencsével. Felrobogott az emeletre a csigalépcsőn, és meg sem állt a szülei hálószobájáig. Mosolyogva tette kezét a kilincsre, de az ajtót zárva találta. Dühösen fújtatott, mire Jasper azonnal mellette termett. Felemelte a mancsát, és búsan nyávogott.
– Nem rád vagyok mérges, Jaspy, de most nincs időm játékra! – morogta Jared, s egészen tébolyult módon próbálta kinyitni az ajtót.
A titok vonzotta őt. Mi lehet a szobán túl? Nem igazán a kincs érdekelte őt, hanem a felfedezés. Különbnek találta magát a többi embernél, de megkövetelte azokat a jókat, amelyekből esetenként kimaradt. Nos, nem akart kimaradni ebből a jóból.
Végigpörgött előtte néhány akciófilm, ahol a főhős betöri az ajtót, úgyhogy ő is megpróbálkozott vele. A folyosó másik végébe állt, és nagy nekifutással az ajtónak rohant. A válla nagy robajlás kíséretében ütközött a barna fával, s az ajtó kiszakadt a keretéből. Jared szó szerint bezuhant a hálószobába, és végiggurult a kék lepedős ágyon. A szíve hevesen zakatolt, de nevetni támadt kedve. Jasper viszont olyan őrülten nyávogott, hogy ki kellett tenni a folyosóra.
– Jaspy, most már maradj csöndben! – fenyegette Jared, majd gyorsan folytatta a kulcs keresését.
Belebújt a tükrös szekrénybe, benézett az ágy alá, kihúzogatta az éjjeli asztalka fiókjait, és végezetül a padlódeszkákat kezdte vizslatni. Ekkor Jasper ismét visszatért, s konokul leült az egyik kilazult deszkára. Jared gyanúsan méregette őt, majd felnevetett.
– Véded a kulcsot, mi? Na, menj onnan, légy szíves! – Jared arrébb rakta a cicát, és a körmeivel próbálta felfeszegetni a padlódeszkát.
Hosszú percek elteltével végre sikerült kiemelnie, és meg is találta alatta az aranyló, régies kulcsot. A győzelem mámora nyomban elöntötte a lelkét, s annyira feltüzelte, hogy rakéta módjára száguldott le a lépcsőn. Jasper még mindig követte, de amikor a fiú eljutott a pinceajtóig, azonnal bevágta előtte.
Odabent felkapcsolta a gyenge erejű villanyt, s izgatottan végighaladt a borosüvegek és ládikók között. Egy boltíves, rúnajelekkel ellátott kapu várt rá. Ez volt a kapu a titokhoz. Átjáró a kincséhez. Jared nem habozott. Bedugta a kulcsot a zárba, elfordította, lenyomta a vaskilincset, és benyitott.
Először csak őrjítő fényességet látott, de amikor beljebb lépett, a szeme hozzászokott a tündéri ragyogáshoz. A túlvilág őrzői alkották meg ezt a szobát, látszott is a berendezésén. A kerekded formájú, változatos színvilágú könyvespolcok, asztalkák és szekrények között egy hatalmas kőmedence várta Jaredet. A medencében tiszta víz gőzölgött.
A fiú kíváncsisága annyira határtalan volt, hogy egy momentumig sem gondolkodott a meghátráláson. A kőmedence fölé hajolt, és belenézett a víztükörbe.
Egészen elkábult attól, amit látott…

Egy fiatal, tehetséges fiú felcseperedik Spirit Glenben, s bár sokan csak gúnyolódnak rajta, ő hírnévre tesz szert. Festményeit a világ milliói dicsőítik, de a férfinak csak egyetlen dicséret esik igazán jól. Egy gyönyörű lány szavai. El akarja venni feleségül…
Ám az esküvő napján történik valami… valami hihetetlen, váratlan dolog. Jared szíve majd’ kiugrik a helyéről. Borzalom! Téboly! Rettegés! Jared csak ezt látja. Egy éles kanyar, egy fékezés, egy nagy ütközés. Aztán egy pillanatnyi semmi. Majd a semmiből egy fényes alagút, egy földöntúli birodalom bontakozik ki.

Egy mennyország. Jared Birch mennyországa.




Kedves Artie!

Majdnem azt mondtam rá: tökéletes! De sajnos nem tudom. Én még kíváncsi lettem volna, hogy mit szólnak Jared szülei, amikor megtudják, hogy a fiuk, akaratuk ellenére, kinyitotta az ajtót. Vagy, hogy megtudják-e egyáltalán. (Mondjuk az a betört ajtó elég feltűnő jelenség lehet... :))
és azt sem értem teljesen, hogy hogyan kapcsolódik a történet a címhez.
Ettől függetlenül nekem nagyon tetszett! Köszönöm, hogy elolvashattam! :)

Bejegyezte: dátum: 4 megjegyzés:
Feliratkozás: Bejegyzések (Atom)