Unalom...

Szép estét, emberek!

Halálra unom magamat, alkotói válság van, stb.
Semmi nem jut eszembe!!! Mit írjak? Hova kéne írnom? Miért nincs semmi ötletem??? Nem tudom. És ez a baj! Ha már ezeket sem tudom, akkor mégis miért csinálom?? Újabb nem tudom.
Nem jó ez így!!! :(
De valamit akkor is hozok nektek. Csak azért is, hogy megmutassam, hogy még ha válság van akkor is kitalálok valamit.
(Jó, oké, vannak novelláim, kisebb történeteim amik még nincsenek felrakva, de amíg nem fejezem be őket nem is lesznek.)
Szóóóóval...
Legyen a címe ennek a mini-történetnek...

Egy unalmas este (hmm, milyen eredeti cím, nem? xD)


Este volt. Minden sötétségbe borult, még az orrom hegyéig is alig láttam el. A lámpák... egy szóval úgy tudnám jellemezni az állapotukat, hogy... hát... kampec.
Na de az ember ilyenkor azt kérdezné, hogy mit keresek én egy tök sötét, tök kihalt utcában egyedül az éjszaka közepén? Megmondom én!
Vadászok.
Ne tessék semmi különösre gondolni. Nem kell semmi misztikumot belegondolni ebbe az egészbe. Egyszerű, normális - na jó ezt páran kétségbe szokták vonni, néha még én is, de hát senki sem lehet tökéletes... - ember - igen tényleg ember. Nem vámpír, nem is vérfarkas, se semmi ilyesmi. Csak ember. - vagyok. Történetesen egy rendőr. Gondolom így már érthető ez a "vadászok" szöveg. Legalábbis remélem. Ha nem, tessék szólni, szívesen elmagyarázom, időm annyi, mint a tenger! Kivéve persze, amikor nem. Na de az már megint más tészta.
Visszatérve az eredeti mondanivalómra, a járőr kocsiban ülök és autózgatok körbe, körbe, körbe és így tovább. Már harmadik éjszaka ugyan azon a környéken, alvás nélkül. Hiányzik. Mármint az alvás. Szeretek aludni! De nemsokára haza mehetek és akkor bezuhanok az ágyba. És nem nyafogok itt a társamnak, aki csak kis ideig a társam (szerencsére... elég kibírhatatlan egy ember...) így is mindig én vagyok a célpont minden ökörségnek, ugyanis ezen a kapitányságon én vagyok az egyetlen nő. Gondolhatják, milyen csúcs lehet. De szerencsére ott van nekem a kedves és aranyos, na és nem mellesleg hatalmas Dawson. Jó, oké, nem azt mondom, hogy mindenki ellenem van a kapitányságon, mert ahogy elnézem szeretnek. Ugyanis nő létemre elég kemény vagyok, és fura humorom van (fura=kicsit morbid) és ez a többségnek tetszik a fiúk közül bent, de persze van aki nem csipázza. Nagyon nem. Oké, azt hiszem mára ennyi elég belőlem.
-Brooks, mit csinál? Nem látja, hogy...?
-De, látom és nem érdekel. Ez van. De ha akar akkor odamehet hozzájuk és megkérdezheti, hogy: 'Szép jó estét maguknak, akik bűnözőknek néznek ki és akkorák, mint egy ruhás szekrény! Nem szeretnék beleavatkozni a dolgukba, de mit csinálnak?'. De ha össze akarja veretni magát csak tessék. - mondtam és megállítottam a kocsit. - Szerintem elég akkor odamenni ha tényleg csinálnak valamit. Ha csak állnak ott és mutogatják rossz arcú önmagukat, akkor hagyjuk békén őket.
-De...de...- hápogott - mi van akkor, ha készülnek valamire?
-Akkor majd szépen kiszállunk, és lerendezzük. De amíg nem csinálnak semmit addig mi sem. Ez olyan mintha én le akarnám tartóztatni magát, mert nem tetszik a frizkója.

Cran csak bámult rám tátott szájjal. Hagytam, hadd tátsa. Legalább több levegő jut abba a nagy és okoskodó fejébe.
Újra elindítottam a kocsit és kicsit arrébb leparkoltam. Figyelje azokat a fickókat, ha úgy tetszik neki.
-Bemegyek valami ehetőért. Hozzak magának valamit? - kérdeztem unott hangon.
-Nem, köszönöm. Nem vagyok éhes. - vágta hozzám. Ide sem nézett, folyton azokat a szerencsétlen embereket bámulta.
-Én igen, úgyhogy majd jövök. Vigyázzon addig a kocsira és azokra az elvetemült bűnözőkre. - mosolyogtam a képébe gonoszan, mikor felém fordult.
-Ne aggódjon, vigyázok.
-Szuper. - mondtam majd kiszálltam a kocsiból és átmentem az út túloldalára a gyors étterembe.
Vettem egy nagy adag sült krumplit és egy kicsi üveg kólát majd visszamentem az én édes-drága társamhoz.
-Na, hány törvényt szegtek meg amíg bent voltam?
-Egyet sem.
-Tényleg? Mi ütött beléjük? Lehet, hogy áttértek a jó útra? lehet hogy a következő csapat embert láttuk akikből rendőr lesz? Tyűha...
-Maga igazán idegesítő, Brooks, tud róla?
-Mintha mondták volna egyszer-kétszer...
-Nő létére igazán...
-Igazán, mi? - váltott fagyosba a hangom. Cran szemében mintha... félelem csillant volna?! Hú...
-Semmi.
-Csúcs. Akkor mehetünk?
-Igen.
És miután megkaptam Crantől az engedélyt, elindultam. Nagyjából húsz perc múlva értünk a kapitányságra. Bementünk, én erre, ő arra. Összeszedtem a cuccaimat és elhúztam a csíkot, egyenesen
haza.
Végre, pihenés!




Hát, ennyi lett volna. Legközelebbi unatkozásos válságomkor lehet, hogy folytatom. Talán. Majd kiderül.
Ha tetszett, örülök. Ha nem, akkor sajnálom. Bárhogy is, örülnék pár kommentnek :P
Majd jelentkezek :)
Addig is viszlát mindenkinek!

Bonnie

Egyedül...

Jó lenne egyedül lenni.
Messze mindentől és mindenkitől.
Egy olyan emberrel kettesben akiben tökéletesen megbízok.
Akit szeretek.
Valakivel, aki együtt nevet velem, vagy megvigasztal ha kell.
Aki viszont szeret engem.
Aki szintén megbízik bennem.
Akihez odabújhatok, ha belülről mardos a fájdalom.
De hol találok ilyet?
Van ilyen egyáltalán?
Talán.
Lehetséges.
Nem tudom.
És ha van is, hol van?
Most miért nincs itt velem?
Most szükségem lenne rá.
Érzem a kínzó fájdalmat.
Itt, a szívem tájékán.
Szomorúság emészt.
Szeretnék odabújni valakihez, aki átölel.
Nem akarok többé egyedül lenni, nélküle.
Kell nekem.
Szükségem van rá!

Nézz rám!

A tekintet arra való,
Hogy egy ki nem mondott szó,
Amit hallasz,
De ki nem mondasz,

Ott legyen,

S az ember, ki fontos,
Értse mit mondasz,
Még ha nem is szóban,
A szemedben ott van.

Kéne valaki...

Kéne valaki, aki megvigasztal, ha sírok,
valaki, aki segít, ha írok.
valaki, aki boldog, ha boldog vagyok,
valaki, aki örül, ha jó hírt kapok.

Kéne valaki, aki amikor kell támogat,
valaki, aki ha kell pátyolgat.
valaki, akit szerethetek,
valaki, akit meg is nevettethetek.

Kéne valaki, aki velem vam most,
s majd később is,
valaki, aki velem van jóban is,
és rosszban is.
valaki, akinek megnyithatom szívem,
valaki, akinek kiönthetem lelkem.

Kéne valaki, akibe kapaszkodhatok,
ha elfogy a remény,
valaki, aki ha kell, igazán kemény.
valaki, aki segít mindenben,
valaki, akiben nem csalódok sohasem.

Együtt

1.
Néha rámtör a magány érzése,
S hol van a társam?-kérdése.
Ilyenkor magamba fordulok,
Másokhoz nem szólok.
S néha sírok,
Az érzelmeimmel nem bírok.
Feltörnek belőlem, mint vulkánból a láva,
És zúdul a könnyeim zápora.
Van, hogy éjszakákon keresztül sírok,
S sokáig tükörbe nézni sem bírok.
Ilyenkor a szobámban bujdosok,
S az idő amit eltöltök egyedül nagyon sok.
Úgy élek mint egy remete,
Kinek szörnyen magányos az egész élete.


2.
Néha azt veszem észre
mikorránézek egy képre
s elgondolkozom-
mi vele a gondom, bajom,
hogy mindig kritikus szemmel nézem
s lehet, hogy egyedül végzem.
Ezt látom minden képben,
semmit sem látok szépnek, szépen.
Az életem negatív egészen.
Minden kép borúsz, szürke,
Mint egy temető képe.
Vagy oly sötét,
hogy elvesztek minden reményt.
Egész életem magányban élem,
mivel a képeket negatív szemmel nézem.
És ha tényleg egyedül végzem,
Rossz lesz, érzem.
S fölösleges az emberi létem.

Dóritól kaptam

Az Emberiség Koponyáján
a Szerelem űl,
fenn trónol, vigyorral a száján
és szemtelenül.


Ne menj előttem,
mert én nem tudlak mindig követni.
Ne kövess engem,
mert nem tudlak mindig vezetni
Ballagj csak mellettem,
és legyél a barátom!

Versek

Remény...

Ha minden elromlik,
és úgy érzed: nincs remény,
Menj tovább, s meglátod,
az alagút végén ott a fény.
Az élet nem mindig ily kemény.
Ne hagyd el magad,
ne bánkódj, s ne sírj.




Az életről...

Becsüld meg az életed,
Mert ha meghalsz,
Visszavárod e létedet.

Ki nem becsüli életét,
Annak nem lesz jó e további lét.

Tégy, mit jónak látsz,
De az élettel ne játssz!

Mert azért élsz, hogy egyszer meghalj,
És azért halsz meg, hogy egyszer élj.


A halál békés...

Épp az a szép az egészben,
hogy halott vagy és nincs már fájdalom.
És miért lenne baj,
hogy meghaltál,
ha nem volt miért élned már.
Hát legyen béke a lelkedben,
a fájdalomnak nincs helye már.
Akiket itt hagytál ne sírjanak,
csak felejtsenek el gyorsan.
Mert a sírás nem segít,
erre csak a felejtés lehet gyógyszer.
Mert a könnyek másokra is csak bút hoznak.
Tehát a felejtés a megoldás!





Élet, Halál, Remény...

Az élet nem mindig szép,
De ne veszítsd el a reményt.
Akkor sem ha rossz, s durva,
S nem legyél emiatt mogorva.
Mert az élet lehet szép,
Mint egy csodálatos kép.
Ha meghalsz, fogd fel úgy,
Hogy előtted áll még egy hosszú út.
S az út végén mindig ott a fény,
Ez éltessen, ez legyen a remény.
A remény mindig él,
Aki bátor, s megy előre, sose fél.
S az tud igazán élni,
Aki nem tanul meg sohasem félni.