Lelkem szava - Heather III.

Félek...

...Úgy érzem szeretnék... szeretnék szétszakadni. Hogy több helyen lehessek egyszerre, több dolgot csináljak egyszerre. Persze ez lehetetlen. De azért mégis jó lenne... Álmodozni szabad, nem?

Ismét megakadtam. Mi mást írhatnék még hozzá? Most semmit. Visszatettem a helyére a papírt.

Szeretnék ott lenni veled. Melletted.

Lelkem szava - Hope II.

Igen, szeretem. Nem tudom, mit csináljak. Mondjam neki, hogy: „Idefigyelj én szeretlek, nem tudom, hogy te hogy vagy ezzel az egésszel, de ez van. És szerintem jól lenne, ha lenne ebből az egészből valami.”

Na ja. Persze. Nyusziserif színrelép.

Meg persze kitudja mit akar. És mit nem.

Nem tudtam mit hozzáírni még. Néztem ezt a pár sort a papíron. Úgy döntöttem, hogy hagyom, így inkább elraktam.

Félek.

A bizalom

fontos dolog

egy ember életében.

Lelkem szava - Heather II.

Nem tudom, mit gondoljak. Igazából lassan semmit sem tudok már. Még azt sem, amit eddig igen. Annyi kérdésem lenne. Annyi válaszom lenne... Kész káosz van a fejemben.

Vagyis... pont, hogy nincs. Tudom, mit akarok! Csak félek kimondani. Elmélkedhetek rajta évekig, ha nem merem majd kimondani azt, amit, és amikor kell. Akkor semmire sem megyek vele. Csak van, és fájdítom a szívemet. Ennyi.

Mégis... amit nagy nehezen kinyögök... áhh, mindegy. Hagyjuk inkább ezt az egészet! Úgyis tudod, hogy én vagyok. Úgyis tudod te is, hogy ennek semmi értelme. Csak hablatyolok itt össze vissza, pazarlom mások idejét. Ennyi az egész. Semmi több.

De mégis... én így adom ki. Leírom. Bármi van, írok.

Sóhajtottam egy nagyot, és csak néztem a papírt. Majd azon kezdtem gondolkozni:

Biztos vagyok én ebben? Naná, hogy nem! Olyan mértékű határozatlansággal rendelkezem, hogy ha gyurma lenne, kijönne belőle egy egész ember.

Mindig ott van vége, ahol a „legizgalmasabb”. Ami jó is, meg nem is. Jó, mert így van időnk átgondolni bőven a dolgokat. Nem jó, mert így kétségek közé, kérdések közé esünk.

És várnunk kell.

A kezemben volt a toll. Elkezdtem pörgetni.

Tudod... ha igazán belegondolok, igazad van. Én vagyok a hülye, amiért ezt csinálom. De... sose voltam jó abban, hogy kifejezzem az érzéseimet, vagy gondolataimat. Szóban sem, és máshogy sem. Csak úgy talán, hogy leírtam. Leírom. Kitalálok hozzá egy történetet, mások mögé bújok. Nekem nincsenek is érzelmeim. Az csak másoknak van.

Meguntam a tollal való játszadozást, így leraktam magam mellé az asztalra, és csak néztem a félig üres papírt.

Megértelek, ha már nem tudod, mit higgy, vagy mit gondolj. Akkor is megértelek, ha az gondolod, hogy megőrültem, és csak egy dilinyós vagyok, akivel összehozott a sors.

Mereven bámultam a papírt.

Csak az a bajom, hogy még ha nem is látszik rajtam, de nagyon tudok kötődni másokhoz. Bármennyire is úgy tűnik, hogy nincsenek érzelmeim, belül érzékeny vagyok. Akár a legkisebb dolgon is képes vagyok elsírni magamat. Hát igen... ez vagyok én...

Nem bírtam tovább. Megfogtam a papírt, összegyűrtem, és szépen belehajítottam a kukába. Elég volt ebből!

Te tudod. Azok a te gondolataid.

Lelkem szava - Hope

Ez életem legszebb napja. Azt hiszem. Nem. Tudom! Persze lehetett volna jobb is, de semmi sem lehet tökéletes. Örültem, hogy így alakultak a dolgok. Vagyis... nem teljesen. Volt, amit másképp csináltam volna, ha lett volna még egy esélyem. De akkor lehet, hogy a végkimenetel is megváltozott volna, ami pedig nem biztos, hogy olyan jó lett volna. De lehet, hogy sokkal jobb is lett volna. Vagy nem? Most már nem tudom meg sose...

No de ne szomorkodjak emiatt! Legyek boldog!

És... most az is vagyok. Csak néha eszembe jut, hogy mi történt. Lejátszom magamban annak a napnak a filmecskéjét, és néha olyan érzésem van... néha szinte teljesen meg vagyok győződve arról, hogy ezt az egészet csak álmodtam. Hogy az egész nem volt több, mint a képzeletemben legutóbb kialakult történet, és ez végtelenül elszomorít.

Aztán rájövök, hogy ez tényleg a valóság volt, nem csak képzeltem. És akkor ismét felhőtlenül boldog vagyok. Egy ideig. Mert utána eszembe jut, hogy miért nem jó ez az egész így, ahogy van. Belesajdul a szívem! Szóval megint a búskomor hangulatnál tartunk. És ezek így váltakoznak szépen egymás után.

Nagy levegőt vettem, majd egy hatalmas sóhajjal kifújtam.

Nem jó ez így. Kell lennie valami megoldásnak! Ezt nem teheti meg senki és semmi sem! Ez nem lehet!

Az első este álomba sírtam magamat. Úgy éreztem, hogy ennyi volt, ezt nem tudom helyrehozni, hogy az csak egy szimpla tévedés volt, semmi több. Egy aprócska, rossz döntés. De... nem, kiderült, hogy mégsem. Tudatos volt. Teljesen. Pedig... arról volt szó, hogy nem. Hogy nem lehet. De akkor mégis miért? Nem értem. Persze, nagyon örülök, a felhők között járok, ahogy visszagondolok, de aztán mégis majd belehalok, hogy így kell lennie.

Egy aprócska könnycsepp gördült végig az arcomon. Nem töröltem le. Hagytam, hadd menjen amerre csak szeretne. Nem akadályozom meg a szabadságában.

Mit gondol? Áhh, Edward, hol vagy most??? Oké, ez már több, mint hülyeség. De annyira szeretném tudni! Mindig. Vagy legalább mondaná. Oké, jó, tényleg, igaz, általában mondja. De sok mindent nem. És ez megőrjít! Mégis mit csináljak?

Összevontam a szemöldökömet.

Találj már ki valamit! Valami értelmeset! Hmmm... Igen, megvan! Istenem, bár akkor is ilyen hamar ki tudtam volna gondolni valamit. Bármit. De... nem tudom.

Ez mind oké, de ezek csak gondolatok. Nézzük a tetteket!

Az ágyamon ülök, kezemben egy kis füzettel és egy piros tollal. Hogy miért piros? Ezt találtam. Szóval ülök ott, és leírok mindent, ami történt. A legapróbb részleteket is. Már ha fel tudom idézni őket. Már több, mint a háromnegyede megvan. Most jön a legvége...

Mikor végeztem az írással elolvastam. Többször egymás után, és ha eszembe jutott valami azt rögtön leírtam. Nem hagyhatok ki semmit sem!

Mocorogtam egy kicsit.

Leraktam a füzetet és a tollat, becsuktam a szememet, és gondolkoztam. Aztán...

Felébredtem. Igen, ez tényleg csak egy álom volt. De vajon az egész? Vagy csak az az elmélkedős rész? Gondolkoztam, erősen törtem a fejemet...

… és rájöttem! Tényleg megtörtént. Megálmodtam a valóságot. De miért? Ez már egyszer megtörtént, most miért álmodtam meg? Lehet, hogy elsiklottam egy fontos dolog fölött? Kihagytam valamit? Nem figyeltem eléggé oda? Nem, minden megvolt. Egészen. De akkor miért...?

Tudom! Miatta volt! De akkor... nem, az nem lehet! Kizárt. Ez hülyeség!

Úgy döntöttem, hogy hagyom a gondolkodást. Mostanában úgyis túl sokat filózok a dolgokon.

Megmondta... és én is.

Szeretem!

Szavak nélkül / Kívül-belül / Mit gondol?

Néha az emberek szavak nélkül sokkal jobban megértik egymást, megértetik magukat a másikkal, mintha bármit is mondanának. 

Néha furcsa lehet, de ez van. 

Néha sokat segít. 

Néha viszont akár rengeteget ronthat a helyzeten. 

Azok a legérzékenyebbek belül, akik kívülről tüskésnek tűnnek. 

Akikről a többi ember úgy gondolja, hogy undokok, esetleg akár gonoszak.

Pedig nem. 

Csak így próbálják palástolni mérhetetlenül érzékeny lelküket.


Egy mozdulat.
Egy érintés. 
Egy hang. 
Ahány ember, annyiféle jelentést ad nekik. 

Lelkem szava - Heather

Nem tudom, hogy most mi van. Megkérdezném én, csak... hát... félek. Nem tudom, hogy hogyan reagálna, mit mondana. Szeretném megkérdezni tőle, hogy most akkor hogy állunk? Minek tekint engem? Egy ismerősnek? Vagy talán barátnak? Aztán, mégis mit gondol, lehetne belőle valami... több?

Szeretném neki elmondani, hogy mit érzek, de félek. Félek, hogy az lerombolna mindent. Mindent, amit felépítettünk eddig. A barátságunkat, már ha azok vagyunk.

Hogy mit is érzek pontosan? Amikor vele beszélek, mindig vidám vagyok. Bármilyen lehangolt is vagyok, mindig fel tud vidítani. Úgy érzem, bármit elmondhatok neki. Vagyis... Na ez az! Úgy érzem, hogy elmondhatok neki akármit, de nem mondok, mert félek. Idióta félelem! Mire jó? Semmire! Csak azért van, hogy felidegesítse az embert! Hogy bosszankodjon miatta.

Istenem, miért vagyok ilyen gyáva?

Ha viszont elmondanám neki, lehet, hogy nem jól sülne el. Aminek elég nagy a valószínűsége. Nem biztos, hogy tetszene neki. És tuti meg is lepődne. Esetleg nem jutna szóhoz. Vagy igen. De akkor nem biztos, hogy tetszene az, amit mondana.

Nem. Szerintem akkor is barátok vagyunk. Jó barátok! De azok után, amiket elmondott, nem biztos, hogy jó ötlet lenne elmondani neki.

Megosztunk egymással szinte mindent. Lassan haladunk, lassan, de megismerjük egymást. Igazán.

Szeretném elmondani valakinek. Mindent! De mégis kinek? Ki hallgatna meg? Ki akarná végighallgatni a nyavalygásomat? Kinek lenne mindehhez türelme? Senkinek. De... nem is akarom elmondani senkinek sem, csak neki. Csak és kizárólag neki! De akkor... ha találkozunk, hogy fogok a szemébe nézni? Sehogy. Szívesebben süllyednék el a föld alá, hagynám, hogy elnyeljen a föld, minthogy ezek után találkozzak vele. Pedig szeretnék! Igen, szeretném látni! De még mennyire szeretném...

Ó Istenem, miért kell ennek így lennie? Nem értem. Azért, hogy kínozz engem? Hogy kitolj velem? Nem? Hát akkor miért? Áh, mindegy. Reménytelen eset...

Becsuktam a füzetet, és eldugtam a titkos rejtekhelyére. Felálltam, s odamentem az ablakhoz. Kinéztem, és figyeltem a vihar tombolását. Szakadt az eső, fújt a szél, dörgött, villámlott. Néztem, ahogy a virágok a földig hajolnak a szél ereje előtt. Némelyik már nem bírja sokáig a gyűrődést. Mindig az erősebb győz... A természet rendje...

Szeretlek! Nem tudom, mit gondolsz most, de én ezt.