Kezeimet magam köré fonva céltalanul sétáltam lassan előre a nyüzsgő utcán, közben ujjaim közt szorongattam az egyetlen táskámat, amibe még otthon kutyafuttában beledobáltam minden fontosabb értékemet, meg azt, ami épp a kezem közé akadt. De persze azt az ötödik emeleti lyukat nem igazán lehet otthonnak nevezni, viszont legalább addig is, míg ott laktam volt hol aludnom, de pechemre a főbérlőm kitalálta, hogy neki kell a lakás, és hogy haladéktalanul költözzek ki vagy ő költöztet ki és annak nem lesz jó vége. És hát mit volt mit tenni fogtam a cuccaimat és belegyömöszöltem a kézi bőrtáskámba, amit persze egyáltalán nem erre találtak ki, de legalább viszonylag nagy volt, és elhúztam a csíkot, ami meg ottmaradt a cuccaimból, hát az ottmaradt.
Persze majd kiveszek egy szobát valami olcsóbb szállodában és meg van oldva az egész, végül is máskor is voltam már lakás nélkül, annyira nem szörnyű. De most mégis, így hogy megismertem, hogy mennyivel jobb,ha van egy fix pont az életemben, nehéz lesz visszarázódni és megint bizonytalanságban függni. Mondjuk, felfoghatjuk úgy is, mint egy nyaralást, csak épp ősz van, de efölött az apróság fölött igazán el lehet siklani, meg különben is szeptember tizenegyedike ellenére elég meleg van, délután még hétágra sütött a nap. Ahogy haladtam tovább a tömegben egyre kevésbé akaródzott szállodát keresni most azonnal, elvégre, ha nyaralnék, akkor előbb beülnék egy italra valahova, meg ennék valamit. De mivel éhes nem voltam, ezért a túloldalon villogó reklámfeliratok által keretezett kis kávézó felé vettem az irányt. Ügyesen átmanővereztem az autók közt, majd fáradtam belöktem a helység ajtaját. Bent viszonylag takaros, belülről aránylag tágas kávézó fogadott, egy hosszú pulttal és néhány, terítő nélküli asztallal, kívülről egyáltalán nem saccoltam volna ekkorának a helységet, de örültem a kellemes meglepetésnek, és leültem a pult egy félreeső részénél ahonnan látni lehetett a bejárati ajtót és a ’változatosság’ kedvéért megint kólát rendeltem. A csapos ki is hozta az italt, mire én a szívószálat tördelve lustán végighordoztam a tekintetem a többi bent ülő vendégen. Táskámat gondosan az ölembe tettem a biztonság kedvéért, még csak az hiányzik, hogy valaki meg is lopjon, és kigomboltam kényelmetlenül meleg fekete kabátomat, amit a könnyebbség kedvéért kaptam csak magamra, mert nem akartam még ezzel is a táskámat terhelni, hisz az így is lassan szétszakadt többlet tartalma miatt. Ekkor akadt meg a szemem a túlsó sarokban ülő férfin. Egyedül ült az asztalánál, előtte egy csésze tea feküdt érintetlenül az asztalon, de már nem gőzölgött, valószínűleg már réges-régkihűlt. A férfin fekete bőrkabát volt és sötét haja – a félhomályban nem tudtam megállapítani, hogy fekete vagy egészen sötét barna - hanyagul lógott a homlokába és valahogy volt benne valami megmagyarázhatatlan titokzatosság. Tekintetével kitartóan egy tőle három asztallal odébb ülő, tizenöt éves forma fiút vizslatott, és úgy látszott semmi nem ingathatja meg elszánt bámulásában. A fiú szembeszökően hasonlított rá – talán a fia? Valószínű, bár a srác helyében már rég elhúztam volna a csíkot, ha az apám pont abban a kávézóban ülne ahol én. Persze lehet, hogy nem vette észre.
Lassan kiürítettem a kólás poharat, és a szívószál is elég megviselt állapotban volt már, mikor a fiú felállt az asztaltól és távozott a kávézóból. Automatikusan a rá úgy hasonlító férfira pillantottam, de az nem mozdult csupán éles pillantással bámult fiatal kiadása után, majd mikor becsukódott az ajtó, mintha megkönnyebbült volna, ugyanakkor egykedvűség ült ki az arcára és tekintetét visszafordította a hideg teára. Hirtelen ötlettől vezérelve rendeltem magamnak még egy kólát és az asztalok közt szlalomozva megcéloztam azt a sarkot ahol a férfi ült.
Bocsánat, leülhetek ide? Nincs máshol hely – mutattam körbe és ez ugyan korántsem volt igaz, mivel a helyet ahol eddig ültem még nem foglalták el, de úgy tűnt ez nem zavarja, mert kimérte bólintott.
Persze – felelte kellemes megnyugtató hangon. Elmosolyodtam és kólástul, táskástul lehuppantam a vele szemben lévő székre.
De ugye tényleg nem zavarok? – próbáltam tapintatos maradni.
Ha zavarna, hölgyem, akkor azt közöltem volna – nézet rám sokat sejtetető pillantással. Elfintorodtam.
Csak ne magázzon, fiatal vagyok én még ahhoz. Csak tizenkilenc vagyok – közöltem. Egy pillanatra mintha megkeményedtek volna a vonásai, de végül visszaváltott lazább arckifejezésre.
Oké, de akkor te se – ajánlotta kompromisszumként, mire egyetértőn bólintottam.
Néhány perces csönd után, még én a kólámat szürcsöltem, ő meg érdeklődve vizslatott, végül kiböktem, ami először eszembe jutott.
A srác, aki az előbb kiment… a fiad? – puhatolóztam, de láthatóan érzékeny témára tapintottam.
Nem – ez után láthatóan elbizonytalanodott, majd végül kis gondolkozás után kinyögte - Bár rokonom, de nem sokat találkozunk.
Elfogyott a kólám, mire én fáradtan pislogtam az üres pohár fényes fenekére, úgy tettem mintha még mindig innék, bár tisztába voltam, vele, hogy a pohár átlátszó, így egyértelmű, hogy már rég megittam, de ha ezt ő észre is vette, nem tette szóvá.
Errefelé laksz? – tudakoltam.
Hát nem messze, de csak egy szobám van a folyóparti hotelben. És te?
Hát én errefelé laktam… csak hát – kicsit elbizonytalanodtam, nem akartam egy vadidegennel közölni, hogy kilakoltattak a lakásomból, mert az olyan furcsán hatna, mintha segítséget várnék, közben egyáltalán nem volt szükségem rá. – én is egy hotelben alszom ma mert… mert megszállták a csótányok a konyhámat – ennél átlátszóbb szöveget, ha akartam volna se találhatta volna ki.
Hát valóban előfordul az ilyen – mondta csevegő hangon, de utána kérdőn felhúzta a szemöldökét, mire én lesütöttem a szememet. Éreztem, hogy ez a végszó és lassan szedelőzködni kezdtem.
Nekem azt hiszem mennem, kell, még van egy kis dolgom az este – hazudtam és felálltam az asztaltól, azonban ő is így tett.
Miközben én kifizettem az italokat majd a kijárat felé vettem az irányt, ő nyugodtan követett. És már kint voltam az utcán mikor elállta az utamat.
El sem köszönsz? – nézett rám rosszallóan, válaszolni akartam, de ő megelőzött. – Biztos van hol aludnod?
Persze – vágtam rá azonnal - És hát akkor, viszlát… - rádöbbentem, hogy nem tudom a nevét, de minél hamarabb távozni akartam. De mintha olvasott volna az arcomról, közölte:
Daniel – értetlenkedve bámultam rá – a nevem Daniel. És a tiéd?
Deborah.
A 113-as szoba az enyém, ha mégsem találnál más szállodát. Ígérd meg, hogy nem a padon alszol – mondta ellentmondást nem tűrve, mire én dacosan bólintottam.
Nem fogok, ígérem. És jóéjszakát – köszöntem el végleg és újra belevetettem magam az utcai járókelők tömegébe. Már rég megbántam, hogy egyáltalán szóba álltam bárkivel is.
Végül egy kis poros motelben vettem ki szobát, ami nem is volt olyan rossz és szerencsére nem az ágy miatt nem tudtam aludni, csupán a töménytelen gondolattól, ami a fejemben kavargott. Egyrészt az volt, a fő kérdés, hogy hogyan fogok új lakást szerezni, másrészt, hogy vajon mennyibe kerülne ez a szoba egy komplett hónapra. De mivel egyik kérdésre sem tudtam a választ, így néhány óra forgolódás után. álomba merültem feledve minden problémámat,
Reggel sajnos korán keltem, mivel a szomszéd lakó vekkere olyan hangos volt, hogy meg mertem volna esküdni, hogy Kínában is hallották. Miután rendbe szedtem magam, sebtében elhagytam a motelt és sétálni indultam. Nagy részben az egész napom így telt, céltalanul kóvályogtam a városban és csak néha álltam meg bekapni valamit. Az időjárás még szokatlanabbul melegre fordult és lassan már nem bírtam ki a kabátomban. De végül mindenféle komplikáció nélkül eljutottunk az újabb estéig, mikor folytatva a tegnapi tevékenységemet, ezúttal egy másik kávézót akartam keresni magamnak. Ezúttal a város egyik szebbik negyedét útba ejtve kanyarodtam a nekem kellő utcák felé, azonban még csak az egyik szépen kivilágított, fás, parkos téren haladtam át, melynek közepén hatalmas szökőkút pöfékelte fölfelé a vizet, ami csobogva hullott vissza a medencébe. Az emberek ráérősen sétálgattak, láthatóan senki nem sietett sehova és ez valahogyan engem is lelassított. És ekkor pillantottam meg a szökőkút mellett ácsorgó titokzatos alakot, aki sötét szemeivel engem fürkészett. Futó mosolyt ejtettem meg feléje, amit ő halványan ugyan, de viszonzott. Lassan, bizonytalanul elindultam felé.
Szia, Daniel! – köszöntem mikor már csak alig két méter választott el minket.
Hello – biccentett felém. Egészen a szökőkút pereméhez sétáltam és leültem a kemény, ám száraz kőre. – Nem jöttél az este - állapította meg.
Nem, kivettem egy szobát, ahogy mondtam, a csótányok miatt – feleltem vigyorogva- Valahogy sokkal oldottabb hangulatban voltam, mint tegnap este, de lehet, hogy ez csak a kialvatlanságomnak tudható be, általában ha nem aludtam, akkor egy ideig mindenen nevettem, és csak aztán, mint akit leütöttek, húztam tovább a lóbőrt.
És ahogy elmélázva figyeltem az esti fények játékát a víztükrön, hirtelen ötlettől vezérelve, lekaptam a cipőmet és lábamat a vízbe mártottam, az sem érdekelt, ha a szoknya, ami rajtam volt, félig már a vízben ázott. Üdítően hatott a hűvös víz ebben a szokatlan melegben.
Elmondanád, hogy pontosan mit csinálsz? – kérdezte meghökkenve Daniel.
Azt hiszem, a lábamat lógatom a vízbe. De várj csak – azzal fogtam magam és felállva pár lépést tettem befelé a vízben. Az emberek mosolyogva, vagy épp megrökönyödve bámultak meg, de most ez sem zavart. Daniel csak felvonta a szemöldökét, mire én egy cinkos pillantást vetettem rá. Hosszan a fejét csóválta.
Nem, erre nem veszel rá – mondta, de ajkai akaratlanul is mosolyba rándultak.
Ó, dehogynem, úgy sem bírsz ellenállni, látom én – nevettem rá és lassan hátráltam egy újabb lépést, a víz finoman fodrozódott a lábam körül.
Lassan, még mindig a fejét csóválva megközelítette a medence szélét, majd egyik kezével a cipőjéért nyúlt.
Elképesztő, hogy mikre veszel rá – mondta, aztán ő is bemászott a kútba és kisebb hullámokat keltve közelebb jött hozzám – Te kis gonosz boszorkány vagy ugye tudod?
Teljes mértékben tisztába vagyok vele - súgtam a fülébe, majd hátráltam még egy lépést.
Ám itt szó szerint hidegzuhanyét ért a meglepetés, ugyan is a szökőkút egyik kőszobra pont itt lövellte fölfelé a csobogó vizet. Ijedtemben sikoltva ugrottam ki a vízfüggöny alól, egyenesen a vigyorgó Daniel karjaiba. Egy pillanatra nekem is mosoly futott át az arcomon, de ő is elkomolyodott, arcunk vészesen közel került egymáshoz, már bőrömön éreztem leheletének szellőjét. Tekintete fogva tartotta az enyémet és úgy éreztem, mintha pillantása magába szippantana örvénylő forgatagként. És akkor egy őrült pillanatban egyik karjával szorosabban átkarolt, ezzel végleg lerombolva a kettőnk közt eddig fennálló űrt és én minden tiltakozást mellőzve viszonoztam csókját.
Egy hosszú percig egymást ölelve álltunk a szorosan összefonódva a csobogó szökőkút hűs vizében. Ebben a pillanatban nem létezett más csak a víz andalító hangja és az ő ajkainak gyengéd, ám szenvedélyes érintése. Hideg borzongásfutott végig rajtam, gyorsan elfordítottam fejemet és hátráltam egy lépést. Ő is ugyan így tett, azonban ezt csak halványan érzékeltem, mélyen lesütött pilláim alól. Tekintetemmel kitartóan fixíroztam egy pontot a víz hullámzásától elmosódottnak tűnő lábfejemen.
Nem akarom, hogy abban a motelben aludj, borzalmas hely – közölte minden átmenet és kertelés nélkül.
Honnan tudod, hogy milyen helyen aludtam? – kérdeztem kötekedően, ám őszinte csodálkozással.
Onnan, hogy… - egy pillanatra elbizonytalanodva elhalt a hangja, de én továbbra sem néztem rá. Végül vonakodva kinyögte. – Onnan, hogy követtelek tegnap este – leesett az állam. – Négyágyas a szállodai szobám, simán elférnél te is, még csak egy szobában sem kellene aludnunk – még mindig nem tértem magamhoz az első sokkból, de ellenvetést nem tűrő pillantásától, kényszeresen bólintottam.
Annyira nem is volt rossz az a hely – próbáltam menteni magam, miután rádöbbentem mekkora butáságot csináltam. Nincs is szükségem erre és hát végül is mégis a szobájára akar felvinni. Azonban bennem egy kis hang finoman figyelmeztetett az agyam egy hátsó részéből, hogy valójában nagyon is rosszul esett, mikor azt, mondta, hogy nem kell egy szobában aludnunk. Gyorsan elhessegettem a képtelen kis gondolatat és ismét rápillantottam.
Finoman megfogta a kezemet és kivezetett a szökőkútból, ahol lépteink nyomán, zavarosan felkavarodott a víz. Utunk során, a szálloda felé nem esett több szó közöttünk, némán haladtunk egymás mellett, közben minduntalan láttam, hogy Daniel a szeme sarkából folyamatosan engem figyel, hogy nem lépek-e le egy fordulónál. Azonban én nem tudtam mit tegyek, nem tudtam mit mondani neki. Bennem kitartóan viaskodott a józanész a kevésbé megfontoltabbal. Nem kéne elmennem vele, mert végül is ez olyan mintha kihasználnám, de valahol meg vágytam arra, hogy együtt lehessünk és ez végtelenül bosszantotta józan részemet. Elfojtottam magamban egy kitörni készülő kiadós ásítást.
A szoba, valóban kellemesen tágas és takaros volt és megítélésem szerint legalább hét embernek is elég lett volna, ötletem sem volt, hogy minek kell neki egy akkora lakosztály egy személyre, de az álmosság egyre mélyebbre kúszott elmémben, eltompítva a gondolkodásomat. És amint ő az alkalmi ágyamhoz vezetett és rám csukta az ajtót, egy szó nélkül merültem el a paplanok között az álmok édes mezejére lépve.
Csak egészen későn ébredtem, az kis elektronikus óra zöld számai már tizenegyet mutattak, mikor kikászálódtam az ágyból. Hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok, ám pár másodperc gondolkodás után már ledöbbenten pislogtam körbe a szállodai szobában. Bizonytalanul nyitottam ki a nappaliba vezető ajtót, azonban ott sem volt sehol senki. Valószínűleg Daniel már rég elmehetett.
Tanácstalanul ültem le, az egyik is sárga fotel szélére. Most várjam meg, vagy húzzam el a csíkot mielőtt hazaér? Azonban ekkor, gondolataimat megszakítva megakadt a szemem a szemközti kanapán heverő megviselt és kissé sokat forgatott bőrkötésű határidőnaplón, mely a közepe táján tárva nyitva hevert két párna között. Bal oldali lapján nagy betűkkel a 2011-es dátum szerepelt, alatta szép, cirkalmas betűkkel írt néhány soros szöveg.a másik oldalon a mai – 1988. Szeptember 23-i - dátum kapott helyet, immáron kisebb betűkkel, de lényegesen több szöveggel. A kíváncsiság egyre fokozódott és gyülemlett bennem – végtére is a könyv nyitva volt, és hát, ha akarnám innen is elolvashatnám… és mégis mit akart egy jó húsz évvel, későbbi dátummal? Végül is miért ne?
Persze tisztában voltam, hogy miért nem kéne, mégis mohón nyúltam a kis könyv után és olvasni kezdtem.
„2011. 09. 13-án, pontosan huszonhárom év múlva fog elkészülni az időgép. Az akkor elveszett 6 társam emléke örökké élni fog bennem, ahogy megfogadtam és abban a tudatban írom mind ezt és teszem, amit teszek, hogy ők is élnek valahol, csak épp nagyon messze innen, valahol az idősíkjában.”
„1988. 09. 13. Ezen a napon, tizenöt évesen, fél tizenkettő tájékán pont a negyedik és az ötödik utca sarkán sétáltam, mikor egy csapat tolvaj megtámadott és egy titokzatos, arcát elfedő férfi mentett meg. Elképzelhető, sőt nagyon valószínű, hogy ismét közbe kell avatkoznom…”
Abba hagytam az olvasást, és döbbenten bámultam a könyv lapjaira. Egészen biztos voltam benne, hogy valamit félreértettem, hisz ezt nem gondolhatta komolyan. Ilyen nem is lehetséges, ez egyszerűen eszeveszett képtelenség. Mégis mint valami kirakós darabjai, kattantak helyére a fejemben a gondolatok. Tizenötévesen… tehát a fiú, akit a kávézóban úgy megbámult, nem is a rokona volt, hanem saját maga! Azért nézte, mert a srác a múlt béli önmaga volt és tudta, hogy mit fog csinálni, emlékezett rá! De nem, ez képtelen nagy sületlenség, mégis hogy hihetnék ebben? Egyáltalán nem is biztos, hogy így van és, lehet, csak fölöslegesen kombinálok. De mégis itt volt feketén fehéren a kis könyv lapjain. Azonban erre a kérdésre is meg volt a válaszom. Csak egyféleképpen deríthetem, ki hogy mi az igazság, mégpedig, ha elmegyek arra a helyre, amit a naplóban említ.
Hirtelen elhatározástól vezényelve pillantottam a falon felfüggesztett órára, ami még csak 11:20 percet mutatott. Kapkodva nyúltam a táskám után, mely hanyagul hevert a kanapé másik sarkán, és gyorsan kisiettem a szobából, tíz perc nem túl sok idő. Miközben elszántan kisétáltam az épületből és arra felé vettem az útirányt, amerre sejtettem, hogy mennem kell, magamban folyamatosan ismételgettem az utcaneveket és dátumokat, amik a feljegyzésben szerepeltek. Egyszerűen képtelen voltam felfogni és kész tényként kezelni azokat a dolgokat, melyek olyan tárgyilagosan szerepeltek a naplóban, mégis valahogy úgy éreztem, lehet, hogy ez tényleg a valóság. És… én hittem Danielnek, ha ő azt mondja, hogy ez igaz, akkor bármikor elhittem volna neki. Viszont még mindig lehet ez az egész csak egy nagy tévedés.
Dobbanó szívvel és fokozódó kíváncsisággal fordultam be a negyedik utcára és tekintetemmel megcéloztam azt a pontot ahol az ötödik utca átszelte azt. Az utca elég kihalt és gondozatlan volt, csupán pár ember lézengett rajta és a járdát vastagon fedte a homok és a szemét. Már csak pár méter választott el a saroktól, mikor az utca túloldalán, valóban megpillantottam a Danielre, olyan annyira hasonlító kamasz srácot – vagyis ha az elmélet igaz, akkor magát Danielt, fiatalabb kiadásban – és tőle nem messze álló kis étterem háta mögül egy csapat férfi bukkant fel, pont olyanok, akikkel nem szívesen találkoznék egy ehhez hasonló kihalt utcán. Sebtében behúzódtam a mellettem álló beton villanyoszlop alá, és onnan figyeltem az eseményeket. Apró lelkiismeret furdalásom támadt, hogy nem figyelmeztetem a fiút, de aztán emlékeztetnem kellett magamat, hogy Daniel, mármint az idősebb, mindjárt jön és közbe avatkozik. Pár percig visszafojtott lélegzettel álltam és figyeltem, ahogy a csapat leszólítja a fiút.
Ám ekkor a szemem sarkából mozgolódást láttam az utca túloldalán, de nem ott ahol a rablási kísérlet történt, hanem velem szemben. Daniel állt a poros járdán, azonban nem a tülekedőket figyelte, hanem engem vizslatott csodálkozó és értetlenkedő pillantással. Tudtam, hogy lebuktam mégis visszapillantottam az időközben majdnem verekedésbe fordult jelenet szereplőihez, ezzel próbálva némán jelezni, hogy azért, jött, hogy kihúzza magát a csávából. Most már teljes bizonyossággal tudtam, hogy mindez igaz, de még valahova mélyen elrejtettem a fejemben és nem akartam felfogni a dolog súlyát, csupán sodródtam az eseményekkel. Azonban az idősebb Daniel nem mozdult, másik énjével ellentétben, akinek viszont valamilyen csoda folytán, vagy azért mert egy idős férfi ebben a pillanatban lépett ki az étteremből, sikerült kicsúsznia támadója karjai közül, és még mielőtt az ajtó becsukódott volna, berohannia az étterembe. A csapat támadó dühösen fújtatva állt meg az ajtóban, azonban be nem mertek menni, és ezért még mindig lelkesen káromkodva hagyták el a helyszínt.
Most végre visszapillantottam, az utca túloldalán ácsorgó Danielre, aki azonban már nem nézett rám, hanem az étterem bejárata felé rohant. Pont az ajtóban sikerült utolérnem, ahol egy pillanatra megtorpant és mélázva bebámult az ajtóba vágott kis ablakon. Lihegve kezdtem bele magyarázkodásomba:
Sajnálom, nem akartam elolvasni a naplódat, csak egyszerűen nyitva volt és ott láttam, hogy ide akarsz jönni és közbe kell lépned, mert emlékszel, hogy valaki megmentett – hadartam egy szuszra - és én csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy lehetséges-e ez és tényleg nagyon-nagyon sajnálom. Remélem meg tudsz bocsátani, idióta voltam, nem kellett volna.
Te beleolvastál a naplómba? –kérdezte feszengve, mire szégyenkezve bólintottam.
Igen és idejöttem, de így mindent tönkre tettem, még csak nem is tudtál közbe avatkozni, ahogy leírtad – esedeztem a bocsánatáért.
Én nem… - egy pillanatra értetlenség ült ki az arcára – szóval meg kellett volna mentenem magam, de mivel nem tettem, ezért már nem is emlékszem rá, hogy úgy lett volna – inkább magának magyarázta, mint nekem, de én megütközve bámultam rá. Lehetséges, hogy nem is emlékszik már arra, amit leírt? Bűntudatosan, mégis idegesen pillantott rám miután felébredt merengéséből–Deborah, ígérem, majd mindent elmagyarázok és sajnálom, hogy így bele kellet csöppenned ebbe, miden az én hibám. De bent épp életem legnagyobb hibáját készülök elkövetni és ezt meg kell akadályoznom. Ha ezt most helyrehozom, akkor nem kell majd egyedül élnem és minden sokkal jobb lesz, nem fogok neki látni ennek az idióta munkának, ami miatt most itt vagyok, és akkor megmenthetem a társaimat is.
Megütközve bámultam kétségbeesett arcára. Nem egészen értettem mindent, amit mondott, ám mikor bepillantottam az ablakon az étterembe, hirtelen miden világosabbnak tűnt. A fiatal Daniel egy sugárzó szépségű szőke lánnyal beszélgetett az egyik asztalnál, valószínűleg randevún voltak. Gyomrom hihetetlenül kicsire szorult össze a látványtól mégis végül sikerült gyorsan kapcsolnom és még mielőtt Daniel beléphetett volna elkaptam a karját. Hisz, ha most bemegy azzal borul a kártyavár!
Ha most bemész és megváltoztatod a múltad, akkor azzal követed el életed legnagyobb hibáját!
Miről beszélsz, hisz, most itt a lehetőségem jól csinálni. hát nem érted?- nézett rám megütközve.
Te nem érted. Azzal, ha most bemész és összehozod, a randit azzal a lánnyal ellehetetleníted, hogy vissza gyere a múltba és megtedd azt, amire most készülsz! Ez olyan lenen, mintha megölnéd, a saját apádat mielőtt megszületsz! – láttam, hogy pár másodpercig emészti szavaim jelentőségét majd, mint aki egyszerre mindent megértett lesújtottan, mégis megvilágosultan pillantott rám. – Nem szabad most közbe avatkoznod – folyattam, de megállított.
Én… sajnálom, teljesen igazad van. Ha... – úgy nézett rám, mint akivel most közölték, hogy vége a világnak - Jézusom, ha Te nem vagy, valóban… talán most a vesztembe sétálok – tiltakozni akartam, azonban ő az ajkaimra helyezte a mutatóujját és finoman átkarolta a derekamat. – Köszönöm – suttogta szinte elhaló hangon.
Még egy utolsó elszánt pillantást vetett az étteremben ülő önmagára és a viharosan távozni készülő, sértődött randevú partnerére, majd végleg elfordította a tekintetét és kéz a kézben sétáltunk el egy előre nem látható jövő felé – vagy épp vissza a múltba…
Kedves Emi!
Nekem nagyon tetszett a történet, annak ellenére is, hogy voltak benne kisebb hibák, és túllépted az oldalhatárt. Szerintem kicsit hamar lett vége – még így is. :P
Köszönöm, hogy elolvashattam! :)
